Az elmúlt év folyamán az Üzenet hasábjain megismerkedhettünk az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsának tagjaival. Sorozatunk most online is olvasható.

Vajda Dániel szamosújvári lelkipásztor 1989 őszén került a kolozsvári teológiára. A múlt rendszer nehézségei közt szinte mindent lehetséges akadályt számításba vett, amikor a lelkészi hivatást választotta, mégis vállalta ezt az utat. Arra azonban nem számított, hogy egyszer üres templomban kell majd prédikálnia. A karantén lejárta után, éppen a 29. házassági évfordulója napján jártunk nála.

Vajda Dániel Mezőveresegyházán született, Besztercén érettségizett, majd a katonaság után teológiára jelentkezett. A kilencvenes évek lelkészhiányában a Beszterce közelében fekvő Tacsra került. A gyülekezet építkezni szeretett volna, ezzel a szándékkal várták a lelkészt, és ez meg is valósult: 1994-től 2008-ig állandóan építkeztek. „Azt mondtam a feleségemnek, hogy egy tyúkólat sem fogok többé építeni. Tavaly a szamosújvári templom felújításakor eszébe is jutott az ígéret. De Istennek hála, itt is sikerült rendbe tenni a templomot. Szinte már szakosodtam” – idézi fel nevetve.

Vajda Dániel 2008 óta szolgál Szamosújváron. Fotó: Kiss Gábor

2008-ban került Szamosújvárra. „Itt a gyülekezet már nagyobb család, mint a tacsi. Egy ekkora közösségben sokszor úgy tűnik, hogy sosem fejeződik be a feladatok sora, szüntelen az az érzésem, mintha nem lenne időm mindenre. Nem feltétlenül az igei szolgálatok szempontjából. Nehéz kétezer ember lelki világát jól szem előtt tartani, még ha van is segédlelkész. A kitűzött munkát beosztjuk, de hiányérzettel maradunk, hiszen több időt szeretnénk szánni mindenre. Már csak egy egyszerű beszélgetés közben is elkerülhetetlen, hogy az órámra ránézzek” – vázolja a rohanó mindennapok hátrányait Vajda Dániel, majd a Tacson töltött évekre is visszaemlékszik: „A kicsi gyülekezetben kimentünk a feleségemmel, a gyerekekkel a faluba, leültünk a néni meg bácsi mellé a padra, és volt időnk mindent végigbeszélni.” A sokféle tevékenység, vallásórák, evangelizációs hét, adventi műsorok láttán érzett elégtétel azonban ellensúlyozza a mindennapok fáradtságát.

Szamosújváron az idősebbek, nőszövetség, családosok is szép számban vesznek részt a bibliaórákon, ahol nyíltan beszélgetnek az élet dolgairól. Vajda Dániel szerint a családosok a leginkább megterheltek, nekik van a legnagyobb szükségük arra, hogy lélekben erősödjenek. Mindehhez azonban munkatársakra is szükség van a szolgálatban, valóságos csapatmunkává vált a gyülekezet pásztorolása. „Hála Istennek, úgy alakult, hogy nemcsak a segédlelkész vagy a kántor van közel, hanem a gondnokok és presbiterek is. Sőt mindenkinek el szoktam dicsekedni, hogy a nyári bibliahét szervezésébe a helyi tanügyi káderek is bekapcsolódnak. Jó látni, hogy ők is fontosnak tartják a gyülekezeti életet.

Egy lelkésznek mindig elégtétel, ha nincs egyedül, mellé állnak a hozzáértő emberek. Meg kell látni a helyzeteket, amikor rábízhatjuk a munkát olyanokra, akik jobban értenek hozzá. Nem vagyunk mi, lelkészek mindentudók. Nem arról kell szólnia az életnek, hogy körülöttünk forogjon minden, és mi végezzünk el mindent.

Amikor az Úr előtt el kell számolni, nem az lesz a fontos, hogy milyen munkánál jelenik meg a nevünk, hanem hogy esélyt adtunk valakinek, hogy közelebb kerüljön az Élet Forrásához. Örülök annak, ha a hívek vállalnak feladatokat, tevékenyek” – fejti ki a lelkipásztor.

Úgy véli, a mozgalmas gyülekezeti életben az a legfárasztóbb, amikor háttérbe szorulnak a nagyon fontos, igéhez kötődő dolgok: „Amikor ránk telepedik a világ modernsége, nemtörődömsége, és ebből valahogy ki kell evezni, sokkal fárasztóbb, mint a szolgálatok sokasága.”

A lelkipásztor nagyobb családnak látja a gyülekezetét. Fotó: Kiss Gábor

A mozgalmas gyülekezeti élet mellett Vajda Dánielnek 2012 óta az igazgatótanácsosi szolgálatra is időt kell szánnia: „Úgy gondolom, hogy elsősorban nem igazgatótanácsos, hanem erdélyi református ember, ebben a körben pedig szamosújvári lelkipásztor vagyok. Minden más innen sarjad. A megbízatást úgy látom, hogy a tagok közül mindnyájan visszük a saját környezetünkből a tapasztalatokat, a látást. Mindig úgy megyek a gyűlésekre, úgy próbálok közeledni az ügyekhez, hogy innen, a saját gyülekezetemből, református emberként, szamosújvári lelkipásztorként, 25 évi tapasztalattal hozzátehetek-e valamit a tárgyalandó ügyekhez. Az igazgatótanács számomra nem fent van, hanem a megoldandó ügyek sorába illeszkedik. Nem hatalommal szavazunk, hanem érezni kell az erdélyi emberek, gyülekezetek pulzusát, és azt a ritmust kell érvényesíteni” – magyarázza a lelkipásztor, és rámutat arra, hogy a felmerülő témák, ügyek, megoldandó dolgok nem ott pattannak ki az üléseken, azoknak mind megvan a gyökere a közösségekben.

„Tartozunk azzal a híveinknek, hogy nemcsak elvárjuk, hogy templomba járjanak, gyerekeiket vallásórákra irányítsák, hanem meg is kell teremteni a feltételeket, megfelelő körülményeket, környezetet hozzá. Ebből a szempontból lépést kell tartani a világgal”

– hangzik el beszélgetésünkön. Vajda Dániel szerint felelősek vagyunk az utánunk jövő generációért anyagi és lelki téren egyaránt. „Anyagi téren jó lépéseket tettünk, lelki téren pedig mindig lehetne jobb. Amíg ott tartunk, mint a bibliai történetben, hogy a tízből kilenc elmarad, akárcsak nálunk a templomlátogatásban, addig van hely javulásra” – mondja el, és bevallja, aggódik az erdélyi emberek, reformátusok jövője miatt, hiszen míg régen többnyire egy furcsa keleti babonasággal kellett küzdeni, most a nyugati önmegvalósítás utáni vágy hódít. „Ennek kereszttüzében szembesülünk azzal, hogy az erdélyi gondolkodás mellett megjelenik az újdonság, valami nyugati, valami vegyes is gyülekezeteinkben, amely nem illik ránk, de díszelgünk benne. Ilyen kereszttűzben fontos lenne a híveink számára a nagyon világos és lelkeket kereső igehirdetés, hogy az istentiszteleten részt vevő ember érezze, hogy neki szól az ige. Fontos lenne, hogy meggyőződésükben, önazonosságukban stabilizáljuk az erdélyi református ember képét, öntudatát” – jelenti ki a lelkipásztor.

Vajda Dániel szerint jó lenne szorosabbra fűzni a gyülekezetek között. Fotó: Kiss Gábor

Úgy látja, veszélyesebb világot élünk, mint régen: „Jobb világ, de gyerekeinknek, fiataljainknak sokkal veszélyesebben kell élniük, mint nekünk: sokkal több a kísértés, a tévedés lehetősége, a nevelés is jelentősen megváltozott, túlságosan ellazult. Ez lassan kezd nálunk is életre kelni. Isten kezében van minden, de nem tehetjük, hogy ezt nem látjuk meg.”

Megoldásnak pedig az összefogást látja: „Mindig az összefogás tartott meg minket. A történelem bizonyította, hogy amikor népünk nem volt képes összefogni, jöttek a bajok. Ez régi lecke, amelyre időnként újratanít Isten. Jó lenne szorosabbra fűzni a szálakat emberek és gyülekezetek között a teljes egyházkerület szintjén, hogy többet tudjunk egymásról, többet gondolkodjunk együtt.” Ennek azonban a gyülekezetektől kell elindulnia, hiszen szinte biztos, hogy a vezetőségi „parancs” nem érné el a megfelelő hatást.

Sorozatunk előző részében Tőkés Zsolt egyházkerületi főgondnokkal beszélgettünk:

Igazgatótanácsosaink – Tőkés Zsolt: Templom és iskola köré épülő élet