Az elmúlt év folyamán az Üzenet hasábjain megismerkedhettünk az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsának tagjaival. Sorozatunk most online is olvasható.

Úgy érzi, tartozik Istennek, hiszen huszonnégy évet dolgozott bányában, a halál árnyékában. Korai nyugdíjazása után Bíró Béla elvállalta a gondnoki, főgondnoki tisztséget. Az emberek kérdéseire, panaszaira szeretne választ találni egyházi szolgálatával, ezért vállalta az igazgatótanácsi tagságot is.

A 60 éves erdővidéki főgondnok szinte minden templomba járó reformátust ismer az egyházmegyéjében. Az ő kérdéseikre, gondjaikra, panaszaikra szeretne választ találni egyházi szolgálatával – ezért is vállalta az igazgatótanácsi tagságot. A hétköznapi embereket szeretné képviselni, akik között megfordul – jelenti ki küldetéseként. Jelenleg Köpecen él, Barótról költözött haza. Majdnem 24 évig dolgozott bányászként, így 45 éves korában nyugdíjba vonulhatott. Azóta gazdálkodik, földet művel, állatokat tart, önkormányzati képviselő Baróton, és helyi, megyei, illetve egyházkerületi szinten is igyekszik tenni közösségéért.

Az Erdővidéki Református Egyházmegye főgondnoka a 2018 óta igazgatótanácsi tag. 📷: Kiss Gábor

Bíró Béla a kilencvenes években került közelebb az egyházhoz. A parókia második szomszédjuk, templomba járó ember volt, aktív tagja a gyülekezetnek, amiben tudott, segített, így hamarosan megválasztották presbiternek, és felkérték a számadó gondnoki, majd a főgondnoki tisztség vállalására. 18 évig végezte a szolgálatot, a legutóbbi választáson adta át a stafétát gondnoktársának. Az egyházmegyének is gondoka, majd főgondoka lett, és az Erővidéki Presbiteri Szövetség elnökévé választották, így gyakran megfordul a közösségekben, a gyülekezetek presbitereit is mind ismeri személyesen.

Úgy gondolja, vissza kellene téríteni az embereket az egyházi élethez.

„Nekem sokszor fáj, amikor egyházmegyei vagy generális vizitációkon vagyunk, és hallom, hogy 4-5 százalék a templomlátogatási arány, vagy látom a gyülekezetekben, hogy nem jönnek az emberek”

– mondja el a főgondnok. Kifejti, hogy az Erdély-szerte átlagnak számító tíz százalékos látogatási arány valójában nagyon is kevés, hiszen „ha előttünk van száz ember, és kilencven nem mozdul meg, akkor már láthatjuk, hogy nem állunk jól”.

Erdővidéken is fennáll az elöregedés és fiatalok elvándorlásának problémája. Bíró Béla szerint a kiköltözött családok nem fognak visszajönni, még ha sokan haza is térnek esküvőt, keresztelőt tartani – ezért sem valós sokszor a gyülekezetek lélekszáma, hiszen többen vannak, akik nem is élnek itt. További nehézséget okoz, hogy a helyiek akár 50-60 kilométerre is ingáznak naponta, reggel sötétben mennek el, este sötétben jönnek haza, és sokan hétvégén is dolgoznak, így nehéz összefogni a közösséget, rávenni az embereket, hogy az egyháznak is adjanak helyet mindennapjaikban. „Azt szokták mondani, reggelente Erdővidék öt centit emelkedik, mert legalább háromszáz autó elmegy Brassóba” – jegyzi meg mosolyogva a főgondnok.

A főgondnok szerint vissza kellene téríteni az embereket az egyházi élethez. 📷: Kiss Gábor

„Nem szabad visszafele nézni, keresni az okokat, de annak, hogy ide jutottunk, hogy ilyen kevesen maradtak meg az egyház közelében, valami gyökere csak van. Sokan a múlt rendszerre fogják, hogy nem tudtunk vallásórára járni, konfirmálni. Aki az életét enélkül élte le, most sem fog eljönni templomba, mert például tévét néz. A mostani nagy információáradat, folyamatos rohanás sem segít.

Ahol a szülő vagy nagyszülő hozza magával a kisunokát, ott van remény, hogy konfirmálás után is a közösségben marad, de sok fiatal egyszerűen eltűnik a fogadalomtétel után”

– fejti ki. Egyik kedves családtagjára is visszaemlékszik: „Volt egy nagynéném, 1916-ban született. Ő mondta mindig, hogy rosszfele haladunk, mert régen ha bementél valakihez, akármerre néztél, olyan nem volt, hogy a Bibliát a szemed ne találja meg: kredencen, kasztenon, éjjeliszekrényen. Most hány házban látsz Bibliát? Miközben televízió, rádió, számítógép mind kéznél vannak… Egyszer Isten, s utána egyéb – ezt tanította.”

Kérdésünkre, hogy ő miért vállalta az egyházi szolgálatot, Bíró Béla elmondja: úgy érzi, tartozik Istennek, hiszen 23 év 8 hónapot dolgozott a bányában, a halál árnyékában. „Baróton a ravatalozóház bejáratánál van egy sírkő, amelyen több mint negyven név szerepel. Őket mind személyesen ismertem, bányaszerencsétlenségben haltak meg. Én nem hiszem, hogy valaha akár az ujjamat is megütöttem volna. Voltam nehéz helyzetekben, farkasszemet néztem a halállal, de Isten mindig megsegített” – meséli a főgondnok, majd így folytatja: „Fiatal koromban nem voltam templomba járó, édesapám „pártember” volt, édesanyám járt templomba, de katolikus volt. A feleségem nyitotta fel a szemem, hogy hálával tartozom Istennek. Addig mondogatta, hogy egyszer egy istentiszteleten valami megérintett.”

Bíró Béla úgy érzi, tartozik Istennek, hiszen szinte 24 évet dolgozott a bányában, és sosem lett baja. 📷: Kiss Gábor

Azóta, amikor csak teheti, igyekszik minden eseményen megjelenni, közösségben lenni. Konferenciákon, táborokban vesz részt, a Presbiteri Szövetségben is szívesen tevékenykedik, szórványgyülekezeteket látogatnak, ahol mindig elbeszélgetnek a helyiekkel. „Egy elesettnek is sokat számít, ha valaki mellé áll, támogatja. A szórványról sem szabad lemondanunk. Meg kell találni a megfelelő befektetéseket, kezdeményezéseket, amelyek segíthetnék, de semmiképp sem lehet magukra hagyni” – vallja.

További fontos tennivalóként a kerületi szinten meghozott döntések helyi alkalmazási módjának kidolgozását említi. „A fenntartói járulék egységesítése sok bosszúságot okoz, a kánon is hiányos egyes kérdéseket illetően. Szembesültem ezzel például az esperesválasztáskor, Köpecen a lelkészválasztáson, hiányoznak konkrétumok, amelyek kis dolgoknak látszanak, de helyi vagy megyei szinteken problémákat okoznak” – fejti ki Bíró Béla. Rámutat, a presbitériumok sok helyen most is lelkészfüggők: „Van olyan gyülekezet, ahol a presbitérium jóformán nem is létezik, a lelkész intéz mindent, a presbiterek nem tudnak semmiről, és megjelennek a gondok.” Úgy véli, ha nem is kerül konkrét megoldás minden problémára, amelyekkel a gyülekezetekben találkozik, már az is előrelépés lesz, ha felhívhatja rájuk a vezető bizottságok figyelmét.

Sorozatunk előző részében Németh Zoltán János nagyborosnyói lelkipásztorral beszélgettünk:

Igazgatótanácsosaink – Németh Zoltán: Az embernek nem halat, hanem halászbotot kell adni