Az elmúlt év folyamán az Üzenet hasábjain megismerkedhettünk az Erdélyi Református Egyházkerület Igazgatótanácsának tagjaival. Sorozatunk most online is olvasható.

Hunyad megyében kezdte, az IKE elnökeként is dolgozott, majd igazgatótanácsi tagnak választották. Batizán Attila szentgericei lelkipásztor sokoldalú munkájához bevallása szerint a kiapadhatatlan mennyei erőforrásból merít erőt.

A sokféle szolgálat hallatán felmerült a kérdés, hogy hány időgéppel sikerül a felsorolt tevékenységeket összehangolni, mindent kézben tartani. „Nagyon megértő és támogató a feleségem, sokszor tartja a frontot a gyülekezetben, illetve nagyon ügyes a munkatársi csapat, a presbitérium, a nőszövetség, szinte önműködő a szentgericei közösség. Pénztárosunk, könyvelőnk van, nagy a gyülekezeti támasz, és valahányszor új megbízatást kaptam, mielőtt elvállaltam, megbeszéltük a presbiterekkel. A Gecsében szintén sok minden önműködő. Általában reggel 6-tól éjfélig, 1-ig tart a nap” – magyarázza a lelkipásztor. A szentgericeiek valóban ügyeskednek, hiszen tavaly templomuk és a helyi unitárius gyülekezettel közösen működtetett egészségügyi központ épülete is teljes felújításon esett át, de a falu közügyeivel is foglalkoznak egy egyesületen át, néptánccsoportot alapítottak, pályáznak, falunapot szerveznek, iskolásoknak és időseknek is segítenek.

„Próbálok és igyekszem abból a mennyei erőforrásból meríteni, amelyről hiszem, hogy kiapadhatatlan. Tapasztalom, hogy Isten az, aki erőt ad a szolgálatokhoz”

– mondja el Batizán Attila, és bevallja, nem tud tétlen ülni, mindig tevékeny. „Úgy gondolom, hogy ez az Úrtól kapott tálentum, tűz, vagy bárminek is nevezzük, ami belülről mozgat. Fentről jön az erő, a küldetés, hívatás, és abban bízom, hogy a kellő támogatás is jön ahhoz, hogy ezt végezni tudjam” – teszi hozzá.

Batizán Attila Hunyad megyében kezdte a lelkészi szolgálatot, majd Szentgericére került. 📷: Kiss Gábor

Meghatározó volt számára a 2004–2010 között Hunyad megyében végzett szolgálat. Itt létrehozták a HIKE ifjúsági szervezetet, amely helyi alakulatként újdonságnak számított, majd az országos IKE felkérte, hogy fiókszervezeteként működjön. Nemsokára az IKE Batizán Attilát választotta elnökévé – akkor érte el mostani formáját az egyesület –, és ezután következett az igazgatótanácsi jelölés, amely nagyobb felelősséget hozott az életébe.

„Én is azt képzeltem, hogy az igazgatótanácsban folyamatosan érkeznek a törvénykezdeményezések, javaslatok, picit egyházmegváltó és világmegváltó gondolatokkal indultam el, de rá kellett jönnöm, hogy ez a munka nem feltétlenül arról szól, hogy most és itt mindent megváltoztatunk. Ez az a testület, amelyre nagyon sok adminisztrációs feladat hárul: folyó ügyek, munkálatok, javítások, építkezések, problémás ügyek, amelyeket tárgyalni kell. Olyan gyűlésünk is volt, amely kétnaposra sikeredett. De volt alkalmunk missziós ügyekkel, az egyházkerület lelkületét formáló ügyekkel is foglalkozni” – foglalja össze a főként adminisztratív munka lényegét Batizán Attila. Hozzáteszi, fontos, hogy a javaslatokat alulról is megfogalmazzák, felterjesszék a tanács elé a lelkipásztorok, egyháztagok.

Örökmozgó, lelkes természetét a mennyei erőforrás tartalékai tartják meg. 📷: Kiss Gábor

Beszélgetésünk során elmondja, sokat adott számára az igazgatótanácsi tisztség, hiszen új szemszögből látta meg a problémáit, kérdéseit, elégedetlenségeit vagy akár saját magát is mint gyülekezeti lelkész. „Abból a székből láttam meg, hogy nem feltétlenül az a teljes igazság, amit gyülekezeti lelkészként látok. Sokat segített abban, hogy a gyülekezetben másként végezzem a szolgálatot, más elvárásaim legyenek a közegyházzal szemben, konstruktívabban álljak hozzá egyes kérdésekhez, türelmesebb, elfogadóbb legyek. Próbáltam ezt a szemléletmódot továbbadni” – fejti ki Batizán Attila, majd hozzáteszi: úgy gondolja, jó irányt vett fel az egyházkerület az elmúlt években, szükséges volt befektetni az infrastruktúrába, a szolgálatvégzéshez kellő háttér megteremtésébe, helyreállításába: „Nem szolgálhat senki úgy, hogy nem veszi fel a fizetését, vagy dől rá a parókia, omlik a templom vakolata. Voltak lelkészek, akik a múlt rendszerben szolgáltak így, és megsínylették. Egyre kevesebben jönnek a teológiára, egyre kevesebb fiatalt érdekel a lelkészi pálya, és ez is kiváltó oka.

Nem szégyen kimondani, hogy a lelkésznek is szüksége van a jó fizetésre, jó lakhatási körülményekre. Az elmúlt évek befektetései nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy a lelkészi társadalom ki ne ürüljön, és a fiatalok – nyilván belső elhivatottság nyomán – mondják azt, hogy ez a hivatás érdekel, és megfelelő, mert meg is lehet élni belőle.”

A lelkipásztor azonban azzal az állásponttal is egyetért, hogy mindez nem elég, a felépített infrastruktúrát ki is kell használni: „Ebbe az irányba is megkezdődött az elmozdulás. Például a szakkollégiumokban, intézményekben belső építkezés is történik. Minden megadatott és megadatik, de oda kell figyelni arra is, hogy missziói szempontból az intézményeinket kihasználjuk. Nagy potenciál van bennük, ez az anyagi háttér nagy lehetőség, de nem kényelmesedhetünk el. Ez azonban nem a vezetőségen múlik. Nem hozhat a testület határozatot arra, hogy élet legyen egy adott gyülekezetben. Nem egészen helyes azt mondanunk, hogy meg kell töltenünk élettel az épületeket, mert az életre épültek rá. Az élet az igény, és a meglevő tevékenységek vagy helyszűke szülte, hogy építkezni, fejlődni kell.”

A lelkipásztor az igazgatótanács missziói bizottságának tagja. 📷: Kiss Gábor

A lelkipásztor a szórványgyülekezetek ügyét is a szívén viseli. A sokak által feltett kérdésre, hogy miért érdemes a kihalófélben levő közösségekbe befektetni, elmondta: „Ha valaki odalátogat, közöttük él, többé ilyen kérdést nem fog feltenni. Hiszen hús-vér emberek, akik ugyanúgy igénylik a foglalkozást, szeretetet, igehirdetést, sőt sokkal jobban értékelik és meghálálják. A tömbvidékiek életéből sokszor hiányzik a kirakós ezen darabja, azért is érdemes ellátogatni oda, meglátni.” Batizán Attila úgy véli, ha megmentünk egy szórványvidéken levő templomot, nem csak a megmaradt néhány lélekért tesszük: „Olyan, mintha egy vár leomlott bástyáját felépítenénk. Az egész várnak, az összmagyarságnak építjük a bástyát, mert az is a miénk, szimbolikus ereje van. Jelzi, hogy kitartunk, az értékeink maradandók, az életet és életerőt képviselik.”

Sorozatunk előző részében Jakab István marosvásárhelyi presbiterrel beszélgettünk:

Igazgatótanácsosaink – Jakab István: Hinni kell a célokban