Egy vers első soraival indítom gondolataimat: „Ahogy a búzakoszorút kötötted, Belefontad a benned érő csöndet, Búzád nem fogja rozsda, De szőkül, ahogy szűkül, szál a szálra, Fonat lesz, sokat tudó, Eldobható, szalma szerelem-csomó.” Seamus Heaney: Búzakoszorú (The Harvest Bow Magyar nyelven)

A templomban levő búzakoszorút elődeinktől örököltük, és az ezzel járó összetartó hagyományt törekszünk továbbvinni. Egy búzakoszorúnak több jelentése van. Üzenethordozó az anyaga, amiből készül, a formája, amit jelképez, és az elhelyezése a liturgikus templomtérben. A búza az új termést és az abból készülő új kenyeret, a mindennapi betevő falatot, megélhetést, az életet jelképezi. Harang formája a templomba hívásról, lelki harangozásról, az isteni áldásról szól. A fentről lefele ereszkedő, kiszélesedő koszorúrész jelzi Isten gondviselését fejünk, életünk felett. A búzakoszorú a templom közepén van a szószékkel szemben, a hajó és szentély találkozásánál. Középen van. A református istentisztelet középpontja az Ige és igemagyarázat. Úgy is felfoghatjuk, hogy eszünkbe juttatja Jézus szavait: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden Igével, amely Isten szájából származik.” (Mt.4,4) A templomhajón átvonuló férfiak a szentélybe, az ülőhelyükre menve mindig a koszorú alatt vonulnak át. Mivel az úrasztala és az úrvacsorai tér a szentélyben van, minden sákramentumos istentiszteleten a gyülekezet is ott vonul át, alatta tartózkodik.

A búzakoszorú magyarságtudatunkra és a golgotai keresztfán bűneinkért meghalt Krisztusra mutat rá. Az alatta való átvonulás reménysége, Isten áldása kíséri egész földi életünket. Ilyen jelentéstudattal a háttérben nagyon ragaszkodunk a búzakoszorú jelenlétére a templomban.

Milyen jelentősége van időnként újrakészíteni, kérdezhetnénk?  Minden földi dolog egy idő után elavul, még ha a vers azt is mondja: „Búzád nem fogja rozsda”. Azonban ennek a szolgálatnak legnagyobb értéke a hívek kétkezű munkája és annak gyümölcse. Amit két kezünkkel készítünk jobban értékeljük. Templomunkért valamit közösen tenni, ugyanazért a célért többen dolgozni felemelő érzés. A búzakoszorú készítése a közösségépítés, gyülekezetépítés gyakorlati formája, ahogy a vers mondja: „Ahogy a búzakoszorút kötötted, Belefontad a benned érő csöndet.” Csönd van-e bennünk? Mit fontunk a koszorúba? Reménységünk szerint békességet, hitet és szeretetet. Amikor készen kapunk valamit talán nem érezzük teljesen a miénknek. Amikor viszont két kezünkkel, izzadva, fáradva, idegeskedve, különböző véleményeket összehangolva, napról-napra munkálkodva készül el a búzakoszorú, az ember hatalmas érzelmi-lelki gyönyörűségét leli benne. A hívekkel való naponkénti találkozás, a közös tervezés, beszélgetés, véleménycsere közelebb vittek egymáshoz. Az idősebb asszonyok tapasztalata, a középkorúak kitartása, a fiatalok lelkesedése és a gyerekek öröme tette teljessé a közös munkát. Gyülekezetépülés csak közösségi munka által van.

Köszönetet mondunk annak a családnak, aki az új búzát biztosította, a szállítóknak, a koszorúfonás, készítés helyszínét biztosítóknak. És köszönet azon asszonyi seregnek, akik az előkészítő, majd a fonó munkát végezték. Végül, de nem utolsó sorban elismerés illeti azon férfiakat is, akik felvitték és felfogták méltó helyére, a templomba az új búzakoszorút.

„És legyen az Úrnak, a mi Istenünknek jó kedve mirajtunk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá nékünk, és a mi kezünknek munkáját tedd állandóvá!” (Zsolt.90,17) Legyen hála ezért Istennek!