Második alkalommal szervezte meg a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet Ravasz László Gyakorlati Teológiai Kutatóközpontja az Égből és földön című konferenciáját május 11-12-én, az intézet dísztermében.

Az Isten embere és ember embere alcímet viselő összejövetel első napján a szakemberek a lelkipásztori szolgálat körülményeiről értekeztek, a második napon a gyülekezet küldetését igyekezték megragadni. Céljuk az volt, hogy tisztábban láttassák azt, ahogyan Isten emberei és az emberek emberei lehetnek.  

📸 Kiss Gábor

A konferencia áhítattal indult, Biró Beatrix teológiai hallgató az Ézsaiás 65, 8 versével hirdette az igét. A lelkipásztori lét egy szolgai lét, ami egyetlen tőből fakadhat: Istenből. E példázat pedig kimondja, Isten nem pusztít, így nem pusztítja el a szolgáit sem, belőle mindig merítkezhetnek.  

„Úgy tekintek erre a konferenciára, mint a reménységben fogant felelősség megnyilvánulására. A felelősség indít arra az útra, hogy együtt keressük szolgálatunk időszerűségét, mert mi Isten mai szolgálai vagyunk” – nyitotta meg a konferenciát dr. Kiss Jenő professzor. Hozzátette, öröm számára, hogy a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet kifejezi a lelkipásztorok iránti felelősségét e tanácskozás megszervezésével.   

📸 Kiss Gábor

Dr. Stefan Tobler szakszerű előadása nyitotta az előadások sorát, aki a lelkipásztori tisztségről tartott értekezletet. Isten a lelkipásztori tisztséget azért hozta létre, hogy az az emberek szolgálatába álljon. De van-e ereje a prédikációnak? – tette fel a kérdést. Ennek a szolgálatnak több formája lehet, a professzor arra hívta fel a figyelmet, hogy egyiket sem szabad kizárni. Ezzel a kijelentésével nyitottságra bátorította a lelkipásztorokat, annak a szabadságára, hogy ne féljenek újabb hangon hirdetni az evangéliumot. Hozzátette, a hagyományok feladásáról szó sincs, a szolgálatnak a szabad kegyelem hirdetését, az örömüzenet továbbadását kell végeznie, mindezt úgy, hogy Krisztus a középpontban maradjon. A cél tehát ne az legyen, hogy a meglévő elavult struktúrákba életet próbáljanak lehelni, hanem az, hogy teret adjanak az újonnan keletkezőknek. 

📸 Kiss Gábor

Ezt követte dr. Székely József A lelkipásztor személyének jelentősége a szolgálatban című prezentációja. „A lelkipásztor szolgálata bonyolult” – vezette fel előadását a lelkipásztor. Rávilágított, az elmúlt időszakokban a gyülekezetben torzult a lelkipásztor hivatásképe, túl sok lett az, amit elvárnak tőle: oktassa a tudatlanokat, tartson nyilvános imádkozásokat, gondoskodjon a gyülekezet békéjéről, életének tisztaságával tűnjön ki. Mindezek tekintetében a lelkipásztor tulajdonképpen az egyház arcává vált, amiből az következik, hogy az erdélyi reformátusság népegyházi keretek között él. Ebből a jellegből adódik, hogy az egyház egybeesik a lelkipásztor személyével, a lelkipásztorközpontúság pedig elviselhetetlen terhet jelent a hordozójának. Előadása folytatásában a lelkipásztor személyét vizsgálta, amelyet szinte lehetetlen elválasztani a tisztségétől. Erre azonban mégiscsak szükség lenne, hiszen ő maga is egy szubjektív gondolatokkal létező individuum.

📸 Kiss Gábor

A világháború utáni időszakot idézte fel, amikor az igehirdető és Isten igéje között egy szakadék alakult ki: az igehirdető személye ugyanis nem lehetett része az igének. De hogyan lehet Isten országáról személytelenül nyilatkozni? Hiszen Isten kinyilatkoztatása a személyes tapasztalatok által érthető meg igazán. A lelkipásztornak tehát önmagát kell adnia, aminek első feltétele, hogy ismerje is önmagát. De mindeközben jó emberismerőnek is kell lennie, éreznie kell a közösségvágyat azzal a gyülekezettel, akinek átadja Isten üzenetét. Székely József a lelkipásztornak egy harmadik fontos tulajdonságát is kiemelte, ez pedig a lelkiség, a lelkipásztor Istennel való szoros kapcsolata.  

📸 Kiss Gábor

Drd. Járay Márton a papi magány kérdéskörét járta körül. Mint elmondta, nagyon sok lelkész nincs jól. De hogyan válnak magányossá a szolgálatban? – kérdezte. Erre a válasz talán abban rejlik, hogy „jópásztorrá” akarnak válni, életük árán is teljesítve a szolgálatot, ebbe pedig belebuknak. Az Apcsel 20, 28 versével szólt lelkésztársaihoz: „Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek” felhívva a figyelmet arra, hogy a nyáj mellett önmagukról is gondoskodjanak. Egy májusban elindított, az evangélikusok körében megfordult kérdőív eddigi eredményeivel szemléltette a lelkipásztori szolgálat nehézségeit, annak okozóit. A kérdőív során a szolgálattal kapcsolatos elégedettségi szintet, a gyülekezet nagyságát, a pihenésre vagy szórakozásra szánt időt, a lelkész életkorát, nemét vetették szempontok alá. A kutatás eredményeit vizsgálva megállapítható: nagyon sok lelkipásztor küzd túlsúllyal, depresszióval, alkoholproblémával. Mindezek természetesen tabuként lebegnek a fejek fölött, éppen ezért a segítségkérés is sokszor elmarad. A kutató elsősorban szűrővizsgálatok elvégzését, életmódváltást javasolt a gondok megoldására. De, mint elmondta, nagyon sokat segíthet az, ha van egy olyan ember, akivel a személyes Istenkapcsolatot a lelkész megoszthatja, együtt keresve vele Krisztus szavát. Nem szabad elfeledni ugyanis, az első missziós küldetés a testünk irányába kell történjen. Előadását a következő kérdésekkel zárta: Engedem-e, hogy odalépjenek hozzám? Én odalépek-e másokhoz? 

📸 Kiss Gábor

Dr. Jakabházi Béla-Botond, reflektálva az előző előadásra, a lelkészi egészség megőrzése szempontjából igyekezett egy tisztább képet nyújtani, ismertetve e témakör perspektívájából releváns pszichológiai kutatás konkrét eredményeit. A kutatás kimutatta, ha a lelkész birtokában van működő konfliktuskezelő stratégiáknak, – amiket megtanul már a teológián vagy különböző képzéseken – jobban fogja kezelni az érzelmileg megterhelő helyzeteket, elkerülve a kiégést. Mint kiderült, a példaképek követése szintén csökkentheti a kiégés kockázatát, az elmagányosodás érzését. A komfortzónából való kilépés pedig a vitalitást növeli. A változások elfogadására kell tehát összpontosítani – bátorított a teológiai tanár, majd a mély spirituális élet hatását kiemelve hívta fel a figyelmet ennek jótékonyságára az egészségre. Ami még előadásából körvonalazódott, hogy a lelki egészség szempontjából a családos lelkészek jobb helyzetben vannak, illetve elégedettebbek azok, akiknek gyülekezetszáma 200-400 között van. A szakértő a teológia szakos hallgatókhoz szólva, az előzetes felkészülés érdekében, időnkénti személyiségtesztek elvégzését, illetve önismereti gyakorlatok folytatását javallotta. Végső javaslatként pedig a hivatásvégzés feltételét fogalmazta meg, aminek elsőszámú kikötése a hippokratészi eskü betartása kell hogy legyen.

📸 Kiss Gábor

Nagy Eszter teológiai hallgató a gyerekkorban kialakult kötődési minták jelentőségét vizsgálta, mindezt a lelkipásztori szolgálatra vetítve. A kötődéselmélet alapja, hogy keressük a kötődési bázist – vezette fel előadását. Ennek tekintetében négy fő kötődési mintát különböztetett meg: biztonságos kötődés, elutasító kötődés, szorongó-ambivalens kötődés, dezorganizált kötődés. Ezeket gyerekkorban az anya-gyermek kapcsolata által lehet a leginkább elemezni, az akkor kialakult kötődési forma pedig befolyással lesz a felnőtt életére. Az tehát, hogy felnőtt korunkban hogyan viszonyulunk a minket körülvevőkre, – gyülekezetünk tagjaira, hogyan oldunk meg bizonyos problémákat, hogy reagálunk egyes érzelmi történésekre – a gyerekkorunkban gyökereződik. A lelkipásztori létet tekintve kifejtette, Isten megjelenhet egy helyettesítő kötődési személyként a hit által, ilyenmódon az Istennel való kapcsolat hasonlítható egyfajta anya-gyerek kapcsolathoz.  

📸 Kiss Gábor

Az előadásokat követő fórumbeszélgetés dr. Kiss Jenő professzor szavaival kezdődött, aki a tisztség, a személy és a hivatás hármasságát tisztázta. Kiemelte, a lelkipásztori hivatás hitelességének érdekében ezek egyensúlyban maradása elengedhetetlen követelmény. Feltevődött a kérdés tehát: hogyan járul hozzá a teológiai képzés a személy formálásához, a tisztség tudatának kialakításához? A beszélgetés során dr. Kocsev Miklós professzor, Sógór Árpád ifjúsági lelkipásztor, Telegdi István ifjúsági elnök, Gecse Krisztián Dániel teológiai hallgató osztották meg nézeteiket. A felvetett kérdéskörnek eleget téve a diákok véleményei kerültek előtérbe. Amikor személyiségformálásról beszélünk, elsősorban saját magunk személyiségét kell alaposan megismernünk – hangzott el. Ennek kapcsán a diákok a teológiai oktatás önismereti képzéssel való kiegészítését javasolták, hogy a leendő lelkipásztor ne csak elméleti tudást kapjon, hanem az önismeret útján is elinduljon. Kocsev Miklós erre reflektálva azonban kijelentette, szerinte ez a képzés a teológiai tanulmányok elvégzése után érné el igazán a célját, amikoris a diák rendelkezik már egy bizonyos fokú tapasztalattal. Hangsúlyos szerepet kapott a közösség, mint formáló erő, a diákok kifejtették: egymás formálása a teológián belül sokat hozzátesz ahhoz, akikké válnak. Az egymással törődő közösség gyakorlása érdekében a bizalom kialakítását tartották a leglényegesebbnek. Ugyanakkor tanáraik mentori kapcsolatát emelték ki, mint elmondták, igénylik, hogy a tanár részt vegyen a fejlődésükben, hogy ne csupán szakemberként, emberként is jelen legyen.  

📸 Kiss Gábor

A konferencia második napját dr. Michael Goheen professzor Isten története és a posztmodern történet című előadása nyitotta. Amikor posztmodernről beszélünk, akkor erőkről és hatalmasságokról nyilatkozunk, amelyek fájdalmas következményekkel járnak, rabszolgákká tesznek – nyilvánította ki. Lelkészként megérteni a posztmodernitást tulajdonképpen azt jelenti, hogy segíteni a gyülekezet tagjait, hogy hűségesen éljenek mindezek a hatalmak között. A felvilágosodás modernitása bőséget, szabadságot, boldogságot, igazságot ígért, egy jobb világot. Mindezt a ráció, tudomány, gazdaság és technológia által – amelyeket a református tradícióban mi bálványoknak nevezünk. Ezek a bálványok azonban megbuktak, nem hozták el az ígérteket, a posztmodern emberben ez a felismerés bizalmatlanságot alakított ki a különböző rendszerekkel szemben, beleértve az egyházat is. E kor embere szégyelli az elnyomó múltat, amiből jön, és fél a jövőtől, ezért a jelenben akar létezni. De minden tiltakozásával a modern gondolkodás központi magja mégsem lett elutasítva, sőt mélyítve: mi posztmodern emberek autonómok vagyunk, saját magunknak szabjuk a törvényt, megvan a saját jogunk, hogy a boldogságunkért küzdjünk, ezzel tulajdonképpen elutasítjuk Isten döntéseit. 

📸 Kiss Gábor

Mindezek tekintetében Dr. Michael Goheen második előadását a következő kérdésekkel kezdte: Milyenek legyenek ebben a posztmodern kultúrában az egyház emberei, hogy hűségesek maradjanak az elhíváshoz? Hogy néz ki egy megváltott nép egy posztmodern világban? Hangsúlyozta, az együttérzés közössége kell legyünk, ha ezt nem tesszük meg, a posztmodern világ nem hallja meg az evangéliumunkat. Olyan közösséggé kell válnunk, amely ragaszkodik ahhoz, hogy Jézus Krisztus az igazság, mindezt tisztelettel, alázattal és szelídséggel adva tovább a világban. Az amerikai egyházra utalva Goheen elmondta, azt jobban meghatározza a globális kapitalizmus, mint a bibliai narratíva. Éppen ezért a keresztyéneknek jobban el kell köteleződniük a bibliai narratíva mellett, az egyháznak pedig követnie kell Krisztus hívó szavát a misszióban.  

📸 Kiss Gábor

Az előadások sorozatát dr. Alistair Wilson folytatta, aki Lukács evangéliumának missziói olvasatát tárta a hallgatóság felé. Rávilágított, Lukács nem tudta, kikhez fog szólni, mégis, mintha célzottan formálta volna meg üzenetét, az írás talentumát használta az egyház javára. Mit tanulhatunk Lukács missziói stratégiájából? Mint elmondta, a misszióval nem egy utat ajánlunk fel egy jobb életre, még akkor sem, ha ez a természetes következménye az evangélium gyakorlatba ültetésének, sokkal inkább hirdetjük Isten cselekedeteinek üzenetét.  

📸 Kiss Gábor

A konferencia második napjának délutánján megalakultak a műhelyek és elkezdték a munkájukat, amely egyben a lelkipásztorok szolgálatát is erősíti.