Egy átlag ember, aki még semmit sem hallott a tanfolyamról első hallásra talán kétkedő vagy lekicsinylő, sokan azt gondolják: „Ugyan miféle munkatársakat képeznek tizenévesekből az egyháznak?”. Mindezt azért gondolják így, mert még mit sem tudnak arról az ajándékról, amelyet egy fiatal sehol máshol nem kaphat meg csak egy MKT szemináriumon, ahol Krisztus munkatársává válhat.

A 2015-ös évben huszonhat fiatal vágott bele a képzésbe, Erdély különböző pontjaiból érkeztek és el sem tudták képzelni, hogy mivé fog alakulni a nagy találkozás, amelyet először Parajdon ejtettek meg. A kezdeti kíváncsiskodó és méregető hangulatot egy családias áhítat és a munkatársak bemutatkozása, majd az ezeket követő vicces és jégtörő hatású ismerkedős játékok oldották fel, amikor is olyan szállóigék röpködtek, mint „hortobágyi ööö… csokiskifli!” vagy „szólíthattok szépfiúnak”. A második napon viszont munkába fogott a társaság: kezdetét vette az előadások, a csoportdinamikai játékok és a beszélgetések korszaka, amely harmincegy ember tavaszát tette csodálatossá és bensőségessé.

Mindhárom szemináriumnak megvolt a maga mottója: az elsőé „Isten és én” volt. Alkalmunk volt megnyílni, külöbőző eszmecseréket folytatni, egy ószövetségi szereplő bőrébe bújni, írni, alkotni és nevetni – sokat-sokat. A második szeminárium középpontjában viszont az „Isten és mi” mondat állt, a legfőbb feladat az én leküzdése, munkába állítása és az alkalmazkodás, az összhang létrehozása volt. Talán az a hétvége volt a legkalandosabb és „legtermékenyebb”, született egy himnusz és volt egy éjjeli séta a várban, ami felejthetetlen és megismételhetetlen, mint egy csoda. Néhányan megtapasztalták a zuhanás ijedtségét és a földetérés örömét, mások pedig zongoraszóval örvendeztették meg a szíveket.

A harmadik szeminárium lényege a „Tanítványság és ők” volt. A lelki ajándékok mellé gyakorlati és elméleti tanácsokat is kaptunk arról, hogy milyen lehet egy alternatív ifjúsági bibliaóra vagy, hogy miként kell megszervezni egy rendezvényt, érdekesebbé és játékosabbá varázsolni egyszerű módszerekkel egy alkalmat, hogyan, mikor és kitől kell segítséget kérni. Talán azért volt ez a legkülönlegesebb összejövetelünk, mert körüllengte a búcsú füstje. Már az érkezésnél ott lebegett a levegőben az érkező elköszönés pillanata, ami egyszerre volt jó és rossz, mivel tudtuk, hogy azáltal hogy az utolsó igazi szeminárium lejár, véget ért egy nagyon szép időszak, de valami új is van kialakulóban, mivel tudomásul vettük, amit Pál apostol is tanít, hogy: „ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok…” Fil. 3,14

A huszonhat különböző fiatal, huszonhatféle elképzeléssel érkezett, de amiben részünk volt messze túlszárnyalta az összeset. Leginkább azért voltak különlegesek a szemináriumok, mert nem volt úgymond „leckeszaguk”. A képzést fiatalok tartották fiataloknak, figyelembe véve mindenki igényeit és biztosítva a minőségi időt, úgy az építő jellegű, de szórakoztató feladatokkal, mint a komoly beszélgetésekkel és a néhol szükséges fegyelmezéssel. Sok mai keresztyén ember számára titokaztos és nehezen elképzelhető, igazi talány az őskeresztyének élet- és gondolkodásmódja, hitgyakorlása, buzgósága és határtalan bizodalma, szeretete, türelme. Nos, egy szemináriumon ízelítőt kapnak az emberek, az agapéből, az isteni szeretetből, azáltal, hogy játszva tanulnak és kapnak egy csomagot, amelyet képtelenek csak saját maguknak félretenni, érzik a késztetést, hogy továbbadják és szétterjesszék. Nem volt olyan, hogy kibúvó, mindenkinek beszélnie és figyelnie kellett, mert csak így történhetett meg, hogy idegenekből egy család kovácsolódjon, mindeki megkaphassa a csomagját.

Előfordultak hibák, félreértések, késések, de hol nincsenek gondok? A különbség az MKT-s és a többi probléma között azonban a megoldásban rejlik, a közösség erejében és az együtt töltött idő örömében, amely olyan volt, mint egy kis téridő görbület: a hétköznapok szürke folyamán egy kis sziget, ahol nem ér feszültség, baj, rossz dolog. Helyettük ott az életvidámság, a megértés és az ölelések, ahol szükség van rájuk. Egy sziget kereső, éhes fiataloknak, ahol örülhetnek, sírhatnak, beleszólhatnak, zenélhetnek, valamint beléphetnek a szoros kapun és elindulhatnak a keskeny úton bátran, tudva hogy nem csak az Atya, Jézus Krisztus és a Szentlélek van velük, hanem hozzájuk hasonló emberkék, akikről kezdenek lehullani a gyermekkor kötelékei, de mégis kapnak társakat, támaszt és élő vizet az útra.

Bobric Henrietta