Kinéztél-e ma reggel lelked ablakán? Megláttad-e azt, ami igazán értékes? Láttad-e Jézust a másik ember szemében? Hányszor járunk zárt redőkkel a mindennapok útján? Csak ballagunk, vagy talán rohanunk, s mindeközben nem észleljük mindazt, ami a szemnek láthatatlan. Pedig ott van. Körülvesz. Csak látni kellene. Azt kérded hogyan lehetséges ez, ha a szemnek láthatatlan? A titok egyszerű! A róka – A kis herceg sorai közt – olyan szépen kimondta: „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan”. Kezded érteni, kedves olvasóm?

A világ gyönyörű, tele csodákkal, szebbnél szebb pillanatokkal, csodás értékekkel! Mind Teremtőnk drága ajándéka! S hidd el, nem egykönnyen jutottam el erre a megállapításra!

A világban a legértékesebb pedig TE vagy, te és én: az ember. Húzd el hát lelked redőjét, tárd ki ablakát, szívd tele tüdődet a beáramló levegővel – még ha nem is neked tetsző illatú –, s láss! De csak a lényeget, a többit told ennek háta mögé! Ne csak a neked tetszőt vedd észre, hanem a valóságot. Lehet, hogy keserű vagy kényelmetlen, akár nehéz és szívszorító, de zúzd össze határaid korlátját, s lépj ki a bizonytalanba, a félelmetesbe, mert az, amit tapasztalni fogsz – leírhatatlan. Iránytűm van kint a világban: Krisztus. Ő vezetett minderre.

Meglátni az elesettet, lekuporodni melléje, meghallgatni, szemébe nézni, kezem feléje nyújtani, és együtt indulni tovább a Cél felé – harc: önmagammal. De áldásos! Bevallom, sokszor vak vagyok még így is, hogy harcolok, de Jézus szava fel-felcsendül lelkem dallamai között. Dicsőségében, majd ha visszatér, szólni fog: „amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg”(Mt 25:40). Bátorító dallamok – élni csak így érdemes. Magamba feledkezve, de szívvel látni, követni Jézusom.

A fent írtak egy módozatát gyakoroljuk mi, a teológusok. Nagyböjt idején felajánljuk egy-egy ebédünket a kolozsvári hajléktalanok számára. Nélkülözők, megvetettek voltak, vannak, és sajnos lesznek. Krisztus parancsa pedig az, hogy odaforduljunk embertársainkhoz, és a böjt ilyenfajta lemondással is járhat. Lemondunk, mert az Úrtól kaptunk, s adjuk azoknak, akik szintén Istenünk gyermekei. Így mondhatjuk velük együtt, a szűkölködőkkel a zsoltáros szavait: „Áldott legyen az Úr! Napról-napra gondoskodik rólunk a mi szabadításunk Istene!”(Zsolt 68:19)

Nem dicsekvésként írjuk ezt, hiszen böjtölésünk hiábavaló lenne, hanem bátorítani szeretnénk mindenkit, hogy szívükkel tekintsenek szét ebben a világban, és kövessék Megváltónk életének példáját. Péter apostol is azt mondta az Ékes kapuban álló sántának: „amim van, azt adom neked”(ApCsel 3:6). Mindenki tud adni, abból, amije van, csak fel kell ismerni azt! Áldott az a tapasztalás, amikor adunk, és rádöbbenünk, hogy valójában mi vagyunk azok, akik a legtöbbet kapunk.

Áldott tapasztalást kívánunk mindenkinek, nemcsak a Golgota felé vezető időben, hanem az élet minden új napján! Egyedül Istené a dicsőség!

Béres Levente

IV. éves teológiai hallgató, a hajléktalan-misszió koordinátora