Lelkészfeleségek találkozója a Kézdi-Orbai Egyházmegyében

„Egy vasárnap a lelkészcsaládban” volt a központi témája annak a november 7- én délután 15,00 órától tartott, régóta tervezett találkozónak, melyen 12 lelkészfeleség vett részt, s melynek célja a nem mindennapi áldozatot vállaló „lelki társak” gondjainak és örömeinek megbeszélése, kikapcsolódás, közösséggé formálás volt. Beke Boróka lelkipásztornő a 116. Zsoltár 7. verse alapján tartott hangulatteremtő áhítatával kezdődött az Esperesi Hivatal tanácstermében tartott találkozó. A lelkészfeleségek élete nem könnyű, szükség van a belső nyugalomra és derűre, ugyanakkor arra a lelkierőre, mely képessé tesz arra, hogy ne csak az elvárások szerint formálják életüket.

Lelkészfeleségek találkozója a Kézdi-Orbai Egyházmegyében

Áhítat után a program a Kézdivásárhelyi Incze László Múzeumban folytatódott, ahol Dimény Erika vezetésével a céhes város jellegzetes mesterségeivel ismerkedhettek a résztvevők, majd lélekemelő zenés előadással zárult a kis séta, amelyet két tehetséges fiatalnak, Dimény Áronnak (Református Kollégium 9. osztályos tanulója) és Bagoly Norbertnek (Molnár Józsiás Iskola 8. osztályos tanulója) köszönhettek.

Az eredeti helyszínre visszatérve Szilágyi-Nagy Imola, a Diakónia Alapítvány sepsiszentgyörgyi fiókjának munkatársa tartott interaktív előadást „Vasárnap a lelkészi családban” címmel. Az előadó rámutatott arra, hogy míg a vasárnap más családban a pihenés, kikapcsolódás napja, addig a lelkészcsaládokban a feleség szolgálatban van, sokszor háttérben, láthatatlanul, a férje oldalán. Ezt a megterhelést áldozatként és teherként is meg lehet élni, de kellő erőforrással és támogatással kiváltság és áldás is lehet. Saját munkahely és család mellett néha megterhelő lehet a férj oldalán végzett munka, ha nem tudnak elvonatkoztatni a rengeteg elvárástól. Az előadó segített az értékrend, időbeosztás, önismeret felmérésében.

Lelkészfeleségek találkozója a Kézdi-Orbai Egyházmegyében

A lelkes kis csapat tagjai végül otthonról hozott színes sállal lepték meg egymást. A sálcsere után mindenki új színekben, nagy mosollyal foglalt helyet, hogy sor kerülhessen a találkozás utolsó programjára, a záró áhítatra, amit szintén Beke Boróka lelkipásztornő tartott, a föld mélyén rejtőzködő kincsről, a sóról beszélve. Ha ránézünk egy hegyre, kívülről nem látható a benne rejtőző érték. Így van ez az emberi lélekkel is. Van bennünk olyan drága kincs, amit érdemes kibányászni, megkeresni. Ahogy egy kevés só nagy változást hoz az étel ízébe, úgy a lelkészfeleségek is lehetnek olyan sók, amik minőségi változást hoznak környezetükben. „Ha elfáradunk, és úgy érezzük, hogy elveszítettük só mivoltunkat, jó ízünket, akkor Istenhez fordulhatunk, akitől mindig kaphatunk új erőt a minőségi helytálláshoz.” – mondta a lelkésznő. Az újabb találkozás reményében búcsúztak és lelkileg feltöltődve tértek otthonukba a lelkészek mellett tevékenykedő „segítő társak”. G.E.

 

(forrás: Székely Hírmondó)