Az elmúlt hét csütörtöki napján finom fahéjillat lengte be a II. orvosis bentlakást. A Mifike (Marosvásárhelyi Főiskolások Keresztyén Egyesülete) ügyes kezei, a hétvégi mezőkapusi idősek és fogyatékosok otthonában tett látogatásra készülve szeretettel és almával teli finomságokat készített. Az egyetemi gyülekezet lelkésze szerzett tudomást a szolgálat lehetőségéről, a tervet velünk is megosztotta, és ez számos tenni vágyó fiatalban rátalált a megvalósításra.

Ennek eredményeképpen szombat délelőtt, Isten igéjével, néhány énekkel és egy gitárral, valamint az előre elkészített kis csomagokkal (melyek tartalmához a TIMKO pékség is nagyban hozzájárult) indultunk el a mezőkapusi otthon felé. Valóságos áldással ért fel a fogadtatás, amiben részesültünk, az ott lakók őszinte, szeretetteljes mosolya fényében mi vendégek, látogatók is otthon éreztük magunkat. Egyesek a legnagyobb közvetlenséggel közeledtek hozzánk, mások tartózkodóbbak maradtak, de a mindnyájuk  szeméből kiolvasható hála és öröm egyértelmű volt.

Boldogan hívtak be minket az otthon ebédlőjébe és még ennél is boldogabban ültek körül bennünket, hogy hallhassák azt a parányi vigasztalást, amit Jézus végtelen szeretetéből vittünk nekik.

Néhány ének kíséretében, Les Zoltán, a Mifike lelkésze a János evangéliumának 5. részéből jól ismert betesdai beteg meggyógyításáról beszélt. A felolvasott ige és a hozzáfűzött magyarázat megtalálta és meghatotta a hallgatóságot. A betesdai beteg így válaszol Jézus hozzá intézett „Akarsz-e meggyógyulni?” kérdésére: „Uram, nincs emberem…” Sokszor valóban olyannyira magányosak vagyunk, „nincs emberünk”, hogy képtelennek érezzük magunkat arra, hogy figyeljünk Jézus felajánlására, mely valódi gyógyulást hozhatna. Jézus jól ismeri a körülményeinket és lehetőségeinket, ezért kérdése nem azt célozza meg, hogy mire nem vagyunk képesek; sokkal inkább felvilágosít: Nincs embered? Itt vagyok Neked én. Ebben a történetben ismét találkozhatunk csodálatos gyógyító erejével, de ne feledkezzünk meg arról, hogy sokszor Jézus munkája nem a test gyógyítását célozza meg, hanem, ami talán fontosabb, a lélek ápolása révén erőt ad terheink hordozásához. 

Egy csodával határos délelőtt befejezéseként betekinthettünk az idősek és fogyatékosok kis hajlékaiba, ki-ki nagy örömmel vezetett bennünket körbe a saját kis zugában, meséltek és megígértették, hogy lesz még folytatása az ehhez hasonló alkalmaknak. Nagy örömünkre megnézhettük azokat a kézműves tárgyakat, amelyeket ők maguk, ki-ki a maga ereje szerint készített a húsvétot várva. Ezt látva fogalmazódott meg bennem a felfedezés: amikor megérkeztünk, azt hittem, mi ajándékozzuk majd meg ezeket az embereket, de bátran jelentem ki, hogy ez az együtt töltött néhány óra sokkal nagyobb ajándék volt nekünk, látogatóknak, és igazából ők ajándékoztak meg minket.

Úgy gondolom, az üzenet, amelyet az ige által vittünk el az otthonba, illetve amelyet az ott élők ébresztettek fel bennünk, hogy minden időben szükségünk van, egy támaszra, egy fogódzkodóra Gyökössy Imre felhívásában jut igazán kifejezésre: “Most csöndesen azt üzenem: Tessék kapaszkodni! Nem emberbe, ne X-be, ne Y-ba, még csak ne is egymásba. Jövünk, megyünk, voltunk, leszünk, nem leszünk. Egy valaki marad, egy valaki mindig ugyanaz,tegnap, ma és mindörökké, a mi Urunk Jézus Krisztus.”

Kiss Emese Csenge, II. éves orvostanhallgató, Mifike munkatárs

Fotó: Szőke Andrea