Erdély és Partium tíz református tanintézményének képviselői gyűltek össze a hagyományossá vált közös tanévkezdő hétvégére Kolozsváron szeptember 21–23. között. A tizedik évet töltő találkozót idén a református tanintézmények sorához legutóbb csatlakozó Apáczai Csere János Elméleti Líceum szervezte.

A háromnapos találkozót hagyományosan a tanévkezdés utáni második hétvégére időzítették, amelynek során az intézményvezetők és iskolalelkészek közös tanácskozást tartottak, a diákok megismerkedtek egymással és a várossal, majd ellátogattak Válaszútra, a Kallós Zoltán Alapítvány néprajzi múzeumába és szórványkollégiumába, Székre, Bonchidára, illetve Szamosújvárra, ahol a Téka Alapítvány munkásságába és a város örmény örökségébe tekinthettek be. A nap végén a BUHU színjátszócsoport Slawomir Mrozek Szerenád című darabját adta elő.

Vasárnap, a találkozó zárásaként a Farkas utcai templomban tartott istentiszteleten Gáll Sándor, az Erdélyi Református Egyházkerület tanügyi előadótanácsosa hirdette az igét az 1Jn 5,11–12 alapján. A lelkipásztor prédikációjában rámutatott: református egyházunk célja az evangélium hirdetése mellett a tanítás – ezt tűzték ki zászlajukra a rendszerváltás utáni újraalakulásukkor a református kollégiumok is: visszavezetni a fiatalságot az Élet forrásához. „Amikor ezt a célt nem tartja szem előtt egy intézmény, elvesztette működésének értelmét” – nyomatékosított a tanácsos, majd felhívta a figyelmet az ige üzenetére, amely szerint két lehetősége van az embereknek: a Jézussal való közösség és az élet elnyerése vagy a kárhozat. Ha ez az Élet nincs meg bennünk, hiába várunk növekedést egyéni vagy akár intézményi szinten. „Akié a Fiú, azé az élet. Ez egy nagyon biztos és biztonságos állapot” – hirdette a lelkipásztor, és rámutatott arra, hogy akik megnyerik Jézusban az életet, azok sugározni fogják azt környezetükben. A tanintézmények pedig akkor töltik be igazán feladatukat, ha ez diákjaikon meglátszik.

Fazekas Zsolt, a Kolozsvár belvárosi gyülekezet lelkipásztora házigazdaként köszöntötte az ünneplőket, és azt kívánta az iskoláknak, hogy diákjaik világosságot vigyenek a sokszor besötétült világba, amint az Ézs 49,6 írja. Vörös Alpár, az Apáczai Csere János Elméleti Líceum igazgatója szerint „közösségünk akkor lehet életképes, ha az értékmentés mellett értékeket teremtünk, és töretlen hittel együtt dolgozunk.” Az igazgató felhívta a figyelmet a hétvége folyamán meglátogatott mezőségi települések építő kezdeményezéseinek, az alapítványok munkájának jelentőségére, a kolozsvári intézmények fejlesztésének és fejlődésének eredményességére. Kovács Irén Erzsébet, a román kormány tanügyminisztériumának kisebbségi oktatásért felelős államtitkára szerint azért van szükség az egyházi és református iskolákra, mert „keresztyének és magyarok akarunk maradni itthon, a szűkebb és a tágabb hazában, s ez nemcsak vágyunk, de elvárás is egyben az egyházak részéről a keresztyén iskolák irányába, szerte a Kárpát-medencében.”

Az istentiszteletet és köszöntéseket a Bethlen-díj átadása követte. A díjat a Zsinat Nevelésügyi Bizottsága 2004-ben hozta létre Bethlen János erdélyi kancellár, történetíró, a Székelyudvarhelyi Református Kollégium megalapítójának életműve alapján, emléket állítva ezzel a teljes Bethlen családnak. A Bethlen-díjat minden évben a református iskolák tanévkezdő találkozóján adják át „a hazai református oktatás érdekében kifejtett eredményes és maradandó szellemi értékeket teremtő nevelő munkálkodásnak elismeréseként. Annak a pedagógusnak ítélik oda, aki a hazai református iskolaügy érdekében rendkívülit tett.” Idén kivételesen nem pedagógusé lett a díj. Szegedi Lászlónak, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktorának ítélték kollégiumalapító és -irányító tevékenységéért, a szórványban élő magyar gyerekekért, fiatalokért tett szolgálatáért.

A díjazott lelkipásztor munkásságát Turzai Melánia, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium aligazgatója méltatta, kiemelve a magyarigeni gyökereket, a gyulafehérvári és nagyenyedi tanulóéveket, valamint az uzdiszentpéteri szórványmissziót. „Az 1989-es rendszerváltás után újabb szolgálati hely következett, amely ugyancsak a szórványba vezetett, Kőhalomba. Templomot épített, és a helyi, megyei illetékes hatóságoknál addig kilincselt, amíg beindítottak az iskolában egy magyar tannyelvű szaklíceumi osztályt. Egy jó pap tudja, hogy a jövő gyülekezete az iskola padjaiban nevelkedik. Nem mindegy tehát, hogy hol, milyen nyelven tanulnak, milyen nevelésben részesülnek. Gondolt hát egy merészet, és benépesítette a parókiát, szórványkollégiumot hozott létre, ahol összegyűjtötte a környékről a magyar gyermekeket. Tette mindezt állami támogatás nélkül, kezdetben a bizonytalan és esetleges külföldi támogatásokra támaszkodva. Ő és családja voltak a mindenesek ebben a kollégiumban, napi 24 órás munkaidőben. Végezte mindezt alázattal, hűséggel és hittel, ahogyan azt gyermekkorában édesapjától látta és tanulta, hogy a reád bízottakért felelősséggel tartozol, gondoskodnod kell róluk. És a szórványkollégium azóta is bővül, gyarapodik, és azzal büszkélkedhet, hogy már több nemzedéket bocsátott útjára, akik olyan gondoskodásban, nevelésben részesültek Szegedi László jóvoltából, hogy hűséges szolgái legyenek majd népünknek és egyházunknak” – hangzott el Turzai Melánia laudációjában.

Szegedi László a díj átvételekor a szórványban végzett szolgálat, a maradék juhok összegyűjtésének fontosságát hangsúlyozta. Úgy véli, az a lelkipásztor, aki nem figyel az iskolára, nem ismeri a tanítót, óvónőt, pedagógusokat és gyerekeket, nem tud jövőt építeni. „Nem várt méltatásban volt részem. Úgy gondolom, hogy amikor az ember a szolgálatát végzi, nem azért teszi, mert valamikor majd méltatni, jutalmazni vagy díjazni fogják, egyszerűen csak teljesíti a missziói parancsot. Én továbbra is ugyanabban hiszek, amit eddig tettem, hogy templom és iskola csak együttesen fog megmaradni és megtartani a mi népünket Erdélyben Isten dicsőségére és a magyarság épülésére” – mondta el a lelkipásztor.

Az istentiszteleten az Apáczai Csere János Elméleti Líceum kórusa szolgált.

Berekméri Gabriella