Tavaly év elején Kató Béla püspök azt nyilatkozta, hogy a megálmodott terveket életbe kell ültetni. Vajon sikerült-e megvalósítani a tervezett feladatokat, miként lehet értékelni az elmúlt évet, és milyen feladatok várnak idén az egyházi vezetésére – erről kérdeztük az Erdélyi Református Egyházkerület püspökét.

 

– Az elmúlt esztendőben a legnagyobb kihívást az jelentette, hogyan tudjuk a közösséget megőrizni, megtartani. Mindent, amit elvégeztünk, ennek a közösségének a formálására irányult. A legfontosabb az volt, hogy az igehirdetés mindenhol fenntartassék. Arra törekedtünk, hogy egyetlen prédikáló szék se maradjon üresen, s hála Istennek, egyetlen gyülekezetet sem „zártunk be”, azaz létszámapadás miatt lelkipásztornak nem kellett más munka után néznie. Próbáltunk segítséget nyújtani a kis gyülekezeteknek megmaradásuk érdekében. Tudjuk, ez nem végleges megoldás, az apadás ugyanis folyamatos, csupán az elmúlt egy évben 4000 lélekkel csökkent a reformátusság.

Fontos, hogy tavaly beindult a lelkésztovábbképzés. Ma a lelkipásztoroknak olyan kihívásokkal is szembe kell nézniük, amelyek nemcsak az igehirdetési szolgálatokra vonatkoznak, hanem a közösségek megszervezésére, életben tartására is. Ezen kívül figyelmet fordítottunk a lelkipásztorok pásztorolására is. Arra, hogy ne égjenek ki, figyeljenek többet saját családjukra. Az előbb felsoroltak érdekében születtek kezdeményezések, reméljük, a jövőben mindennek meglesz a gyümölcse.

 

– És tovább folyt az intézményépítés is…

– Igen. Úgy vélem, ha a külső feltételek hiányoznak, a belső építkezés is parttalanná válhat. Tavaly jelentős javításokat végeztünk az egyházkerület néhány kolozsvári épületén: megújult a Püspöki Hivatal, a Magyar utca 1. szám alatti ingatlan egy része, a Bocskai téren elkezdtük az egyházi múzeum és levéltár kialakítását, valamint a sajtóközpontot. A legfontosabb azonban az egyházi szakoktatás beindulása volt, ehhez a magyar kormány segítségével egy korábban visszakapott, egykor Szász Domokos püspök által építtetett ingatlant újítottunk fel a hidelvei templom szomszédságában. Ez volt talán a legfontosabb kezdeményezés: a fiatalokkal foglalkozunk, bennük látjuk a jövőt, szakmát adunk a kezükbe, hogy próbáljanak meg szülőföldjükön boldogulni.

 

– Az elmúlt esztendőben különböző alkalmak folytán – templomszentelés, vizitáció – számos gyülekezetbe jutott el, mit tapasztalt?

– Távolságban kifejezve 75 000 km-t autóztam. Számos olyan helyen fordultam meg, ahol korábban én sem jártam, vagy ahol évtizedek, évszázad óta nem járt püspök. Szerintem fontos volt ilyen közösségekbe is ellátogatni, mert a gyülekezetek érezték: az egyház nem feledkezett meg róluk, és a felmerülő gondokban próbál segíteni. Sikeres volt a vizitációs program is, amelyet elindítottunk: minden egyházmegyében legalább egy gyülekezetet meglátogattunk, és a kiértékelés folyamán találkoztunk az egyházmegye lelkipásztoraival is.

Ez is olyan alkalom volt, amikor közös dolgainkról, különböző problémákról lehetett eszmecserét folytatni. A Kárpát-medence legnagyobb egyházkerületét ugyanis nem könnyű megismerni, összetartani. Ezért 2015-ben is igyekszem ezt a munkát folytatni.

 

– A Mikó-ügyben elmarasztaló ítélet született, amely rányomta bélyegét az elmúlt esztendő végére. Van-e valamilyen remény arra, hogy az iskolaépületet mégis visszakapjuk?

– Való igaz, hogy engem is, másokat is megdöbbentett az ítélet. Nemcsak itt Erdélyben, hanem Kárpát-medence szerte. Az ördög mindig munkálkodik: az embert el akarja téríteni céljaitól. Nem állítom, hogy nem fáj, és azt sem, hogy az épület nem fontos számunkra, de nem engedhetem, hogy rossz érzés uralkodjék el a közösségen. Az utolsó esélyünk ebben az ügyben az, hogy a strasbourgi emberi jogi bírósághoz fordulunk, jelen pillanatban ennek előkészítése is folyamatban van. Reméljük, Európa előbb-utóbb csak rádöbben arra, hogy ezt mégsem lehet megtenni. Ugyanis Svájcban, Németországban, Ausztriában, Csehországban és több más helyen a felekezeti iskolák az egyház szerves részét képezték. A román állam azonban úgy ítélte meg, hogy a kollégiumok külön jogi entitást képeznek, és nem az egyház fennhatósága alá tartoztak. Holott évszázadokon keresztül éppen fordítva volt.

 

– Milyen tervek vannak az idei évre?

– A problémát nem a külső feltételek hiányában látom, hanem a belső építkezés folyamatában. Növekednie kell hitünknek, az összetartozás érzésének, az egymás iránt érzett felelősségnek, a szeretetnek, az áldozatkészségnek. Ezekben kellene leginkább fejlődnünk. Ha ugyanis ez megtörténik, a külső feltételek is javulni fognak.

Ezen kívül megkezdett terveinket idén szeretnénk továbbvinni. Fontos lenne év végére befejezni a kolozsvári Bocskai téren az egyházkerületi levéltár és az egyházi múzeum épületét. Tervbe vettük a teológia épületének kívül-belül való felújítását, sportpálya építését. Szeretnénk ugyanakkor az oktatásban is segítséget nyújtani, mert azt látjuk, hogy a teológusok sok mindent nem tanulnak meg, s erre akkor döbbennek rá, amikor gyakornokként kikerülnek a gyülekezetekbe. Ezért néhány képzőmodult is el fognak végezni.

Próbáljuk a lelkipásztori szolgálat minőségét javítani, a zsinat ugyanakkor múlt év végén arról is döntött, hogy válás esetén hivatalból fegyelmi eljárás indul a lelkipásztor ellen. Ennek természetesen van egy megelőző szakasza is, a lelkigondozás, amelyet a Lelkészszövetség vállalt fel.

Az európai uniós pályázatok lehívására is nagy gondot fordítunk, ám ebben a szakaszban még nem látjuk, hogy a Romániának megítélt összegeket az egyházak és kulturális intézményeik milyen módon tudják megpályázni. Ugyanis mindig az adott ország dolgozza ki a pályázati feltételeket.

Szeretnénk a marosvásárhelyi Bod Péter és a kolozsvári Bethlen Kata Diakóniai Központot úgy átalakítani, hogy azok jobban szolgálják az ifjúsági munkát. A kivitelezéshez azonban még igazgatótanácsi döntések szükségesek, ám az biztos, hogy mindkét esetben az oktatás továbbfejlesztését fogjuk  szem előtt tartani. A nemrég létesített kolozsvári szakiskolának a sikere abban is megerősít, hogy ezt a kezdeményezést máshol is beindíthatjuk, ahol erre megvannak a lehetőségek és az igény.

 

Szöveg: Somogyi Botond

Fotó: Kiss Gábor