„A véneknek ékessége az unokák” – írja a Példabeszédek 17,6a, a legtöbb unoka pedig meg is érzi ezt a ragaszkodó szeretetet az életében. Így volt ez velem is gyerekkoromban, de huszonévesen is kisunokává válok, ha hazaérkezem. Lehet, hogy szakmaiatlan részemről a saját családtagomról írni, hiszen lehetetlen objektíven bemutatnom az alanyom, de egy olyan lelket, Istennek egy olyan földi arcát osztom meg veletek, akitől bármely keresztyén tanulhat.

Berekméri Magda 1940-ben született, Gernyeszeg az otthona, itt élte le az életét, itt dolgozott harmincnégy éven át az államosított Teleki-kastélyban működő TBC-preventóriumban és gyermekotthonban, majd tizenhárom évig a helyi református templom harangozójaként, gondozójaként tevékenykedett – ez magában foglalta az idegenvezetést, kertészkedést, szervezést, vendégfogadást és rengeteg egyéb tennivalót. Nincs olyan vasárnap, hogy hiányozna a templomból, minden alkalmon, istentiszteleten jelen van, a bibliaórák és közösségi események kitartó látogatója, mindemellett igazi mintanagymama. Története Jóbot juttatja eszembe, hiszen alázattal viselte mindazt, ami vele történt, és minden csapás után csak közelebb húzódott Istenhez, mindig nála kereste és találta meg a választ.

Mutasd a Bibliád, és megmondom, ki vagy

Sokszor hallottuk ezt a keresztyén ember ismertetőjegyeként. Mama közel harmincéves Bibliája két újraköttetésen van túl, naponta többször is a kezébe kerül, jegyzetek, aláhúzások, beékelt lapocskák jelzik a rendszeres használatát, a napi igék követésére pedig az állandó sürgésben is kerül idő. „Ez tart meg, kincsem. Ennek élek” – mondja teljes természetességgel. „A nehézségek idején, a keresztek hordozásában is ez adott erőt” – vallja meggyőződéssel, hozzátéve, hogy az emberektől kapott vigasz is számít, de a nehézségeket lelkileg feldolgozni csak az Igével lehet. Kérdésemre, hogy miért nem hiányzik soha a templomból, egyértelműen feleli: „Nekem ez a mindenem. Az élet Krisztus, a meghalás nyereség, így van írva, és ehhez tartom magam. Erős hitem van. Az tart engem, abban van minden reményem és boldogságom. Nem is tudom, mi lenne velem nélküle.”

Gyerekkoromban sokszor vitt magával az istentiszteletekre, második unokáját is mindig biztatja, hogy ne hagyja ki a bibliaórákat. Meggyőződése, hogy a hitet nem megtanulni, hanem érezni kell, mert bennünk van, és csak utat kell engedni neki, hogy kialakuljon. „Ez egy olyan belső, lelki adottság, amit átélni kell, nem tanulni.”

Mindenre van erőm a Krisztusban

Kedves Olvasóm! Gondolom, te is éltél már át nehéz pillanatokat, tudod, mi a veszteség. Magda néni – ahogy az ismerősök hívják – először a szüleit veszítette el, majd a testvérét és egy éveken át tartó nehéz betegség után a férjét is. Erre érkezett a legnagyobb kereszt: 2005-ben az elsőszülött fiát temette el. „A miérteket megkérdeztem mindig Istentől. Életemben csak a jót tettem, mindenkin segítettem, soha nem gondoltam volna arra, hogy egyszer a gyermekemtől kell elbúcsúznom. Ezt nem egyszerű túlélni. De valahányszor kétségeim támadtak, és válaszokat kerestem, kinyitottam a Bibliát, és megkaptam a feleletet. Olyan igék kerülnek a kezembe, amelyek biztosítanak róla, hogy Isten válaszol. Olyankor elcsendesedek, és végzem tovább a dolgomat” – osztja meg szomorkásan.

Elmondta, főleg az Újszövetség könyvei, Pál levelei nyújtanak megerősítést számára, azok a kedvencei. „Ma például a Filippibeliekhez írt levélhez nyitottam ki, és újra elolvastam, hogy mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megsegít. Ő vigasztal.”

Állandó szolgálat Isten közelségében

Berekméri Magda egész életében aktív volt, a munkát mindig szerette. Ma, 77 évesen is az állandó tevés-vevés, a legfinomabb falatok készítése, a ház körüli, kerti teendők teszik ki mindennapjainak nagy részét. 34 évig foglalkozott gyerekekkel, 59 évesen lett a templom gondozója, ahol 13 évig dolgozott, így csak 72 évesen vonult nyugdíjba. „Szeretettel csináltam, inkább szolgálat volt, mint munka. Lelkileg és fizikailag is eleget tettem a feladatoknak” – idézi fel az egyháznál töltött éveket, ahol sokszor akadtak nehezebb feladatok is, hiszen nagy a templomunk és az őt körülölelő udvar, sok törődést igényel, de kora ellenére is megbirkózott velük.

Mama életének fő célkitűzése, ami meg is látszik tettein, az, hogy úgy éljen, hogy csak jót tegyen embertársaival. „Ha jót tehetek, miért tegyek rosszat?” – kérdi, mintha fel sem merülne más lehetőség. „Rosszat nem is tudom, hogy kéne tenni” – teszi hozzá szemöldökráncolva. Úgy véli, az a fontos, hogy mi, kisemberek ebben a válságokkal teli világban „legalább összetartók legyünk, és közös imáink legyenek. Azt csak a templomban, imaházban, az együtt töltött alkalmainkon, közösségben kapjuk meg.”

Reformátusnak született és nevelkedett, ebben a hitben élte le az életét, de mindig tisztelettel hallgatja és értékeli a más felekezetektől kapott tanításokat is. Úgy gondolja, a közösségnek, a valahova tartozás érzésének nagy ereje van. „Ez tart meg. Ha nem így éltem volna, a hitemre és a közösségre támaszkodva, szerintem depressziós lettem volna. De nem hagytam magam. A lelkészünk is sokat segített a nehéz időkben” – foglalja össze sóhajtva, majd igazi nagymama módjára kávéval, süteménnyel, finom ebéddel kínál. Az apró örömöket, a családi együttléteket, a közös pillanatokat, az udvarára költözött fecskéket, a legkisebb szál virágot is értékelve éli mindennapjait, a láthatatlanba vetett, hallásból való hittel. Akár csak a kertben leülve is elbeszélget Istennel. Mint mondja, „érzem, hogy állandóan velem van valaki, sosem vagyok egyedül.”

A cikk szerkesztett változata a Reformátusok Lapja április 22-i számában jelent meg.

Berekméri Gabriella

Fotó: Kiss Gábor