Mt 6,33: Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és ezek mind megadatnak néktek.

Ünneplő gyülekezet, kedves atyámfiai!

Ma, március 15-én a 170 évvel ezelőtti szabadságharcra emlékezünk. Sokak számára ez csupán történelem, de akik ma itt vagyunk, nem így gondoljuk. Úgy érezzük, hogy az akkori vágyak vagy akár hőstettek bennünk tovább élnek, mert egy közösségnek – legyen az család, gyülekezet, város vagy nemzet – a legnagyobb ellensége a feledés, hiszen minden közösség történelme hordoz példákat, amelyekből tanulni vagy okulni tudunk.

Az Ószövetség népe úgy tudta megőrizni identitását az évezredek alatt, hogy az idős családfők minden ünnepen elmesélték, hogyan szabadította ki népüket Isten a nyomorúságból. Az Újszövetség népe azért kezdett a hét első napján, az Úr napján, vasárnap összegyűlni, mert újból és újból át akarták élni, hogy Krisztus feltámadásával megszabadultak a haláltól, a bűn rabságából. Hát nem különleges, hogy a Biblia két részének a középpontjában Isten szabadításának örömüzenete áll?

Ha bárki kétségbe vonná, hogy március 15-én, a nemzeti ünnepünkön miért kell ökumenikus istentiszteleten, a templomban ünnepelnünk, bátran felelhetjük: azért, mert mi a magyarság történelmében Isten szabadító és megtartó szeretetének jeleit látjuk. Nem véletlen, hogy azok, akik az elmúlt rendszerben megfosztottak minket szabadságunktól, lakatot szerettek volna tenni az egyház szájára. Nehogy hirdessük és higgyük: Isten nem rabságra, nem elnyomásra, hanem szabadságra teremtette az embert.

Három nagy nemzeti ünnepünk közül kettőn forradalomra emlékezünk: március 15-én 1848, október 23-án 1956 forrongására, béklyókat lerázó, felszabadító eseményeire. Egyedül augusztus 20-a int némi nyugalomra, amikor egy bölcs király kiszámított államalapítása és államszervezése előtt hajtunk fejet. Országépítése során István király komolyan vette a Máté evangéliumában elhangzó krisztusi parancsot: Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindenek – hadd tegyük hozzá: amit terveztek, amiről álmodtok, amiről álmodni sem mertek – megadatnak nektek. Ő úgy akart földi országot alapítani, hazát teremteni, hogy először Isten országát kereste. Jézus nem azt mondja, hogy kizárólag, hanem azt, hogy először, mindenek előtt tegyétek ezt. István is keresett szövetségeseket, pártfogó nagyhatalmakat, hadsereget képző lovagokat, kereskedelmi és kulturális kapcsolatokat. Életét, államférfiúi habitusát azonban átszőtte, mélyen átitatta a Biblia fölé hajló, Isten Igéjét tanulmányozó, Isten igazságát kereső hívő lélek gyermeki ragaszkodása.

Joggal kérdezhetjük, hogy Szent István országában az alapító, csendesen építkező nagy király mellett miért kell forrófejű forradalmárokat ünnepelni. Lehet őket egyszerre, egy lapon emlegetni?

Lehet, mert 1848 és 1956 forradalmárai éppen István király országát, a független magyar államiságot akarták helyreállítani. Az Isten országának mintájára alapított ország értékeihez akartak visszatérni. Ha végigolvassunk a 170 éve megfogalmazott Tizenkét pontot, követeléseinek nagy része erre néz: önálló kormány és hadsereg, rendszeresen ülésező országgyűlés, az Erdéllyel való unió során helyreálló területi egység mind-mind az államalapítás vívmányai, az Isten országának mintájára formált földi Magyarország sajátjai. Március 15-e ifjú forradalmárai akkor tették le voksukat Isten országának öröksége mellett, amikor nem elégedtek meg a függetlenség kivívásával, hanem előbb idézett kiáltványukban gondoltak a forradalom lelkesedése utáni napokra, és felelős kormány megalapítását követelték.

A március 23-án megalakuló kormány tagjai pedig beálltak az Isten országát kereső földi országépítők sorába. Ha végignézzük életpályáikat, mindenikük számára meghatározó volt az az iskola, ahol tanultak. A katolikus kormánytagokat piarista, bencés vagy premontrei szerzetesek nevelték. A protestánsok – az evangélikus Kossuth Lajos és a református Szemere Bertalan – Sárospatak nagy hírű oskolájában szívtak magukba tudást és hitet. 1848-as tevékenységüket megelőzően is bizonyságát adták annak, hogy fontos számukra Isten országa. A kormány egyetlen református tagja, Szemere Bertalan belügyminiszter tíz évvel a forradalmi események előtt, a Tiszáninneni Egyházkerület 1838-as zsinatán lelkészi özvegy- és árva-gyámegylet alapítására tett javaslatot. Ez volt Magyarország egyik első, modern nyugdíj- és egészségügyi pénztára. A megalapított intézmény pedig túlélte a reformkort, a forradalmat, a Bach-korszakot és a kiegyezést is. Ahogy az első, majd azt követő két felelős magyar kormány számos, társadalmi jólétre célzó intézkedését sem törölte el a szabadságharc bukása. Világosnál csupán a tűzfegyvereket, a kardokat és lándzsákat kellett letenni. A szellem és a lélek fegyvereit nem lehetett kicsorbítani. Az Isten országát kereső, arra alapozó országépítők hosszú időre terveztek. Túlláttak a pillanaton, a rövidtávú célokon, az emberi kicsinyességen, a kisszerű politikai harcokon és intrikákon. Ők voltak azok, akik a forradalmárok lendületét kihasználva, a ledöntött zsarnokság helyén elkezdték újjáépíteni István király országát. Ezen a napon a márciusi ifjak mellett nekik is kijár a tiszteletadás.

Ebben az évben az az ország, amelynek mi, erdélyi magyarok száz esztendeje polgárai vagyunk, ünnepel. Az ünnephez pedig valamiképpen viszonyulnunk kell. Jézus Krisztus Genezáret tava mellett elmondott híres prédikációja, a Hegyi Beszéd imént felolvasott mondata ebben a kérdésben is eligazít magyart és románt egyaránt. Egy ország történetében csak az Isten országára alapozó haza- és nemzetépítőknek van helyük. Tudatosítanunk kell legelőször önmagunkban, majd a többségi nemzetben, hogy a száz éves Románia történetének ugyanúgy része István király ezer éves birodalmának vagy a hitvalló erdélyi fejedelmek Tündérországának öröksége, ahogy része a kolostoralapító Alexandru cel Bun, vagy a hitéért vértanúhalált szenvedő, kivételes műveltségéről és műpártolásáról híres Constantin Brâncoveanu szellemi hagyatéka. Ők mindannyian Isten országát keresték először. Ezért van megkülönböztetett helyük közös történelmünkben is. Ugyanúgy része ennek a közös történelemnek az 1848-as forradalom. Wesselényi Miklós nemcsak magyar, hanem román jobbágyait is felszabadította.

1848–1849 története viszont sajnálatos módon nem az együtt lakó népek összefogásáról szól, és a kérdés kapcsán élesen feszül egymásnak a magyar és a román történetírás. 1848 májusában pár háznyira innen, a Redout épületében Ioan Lemeni görögkatolikus püspök megszavazta Erdély Magyarországgal való unióját, István király országának a helyreállítását. A további események viszont nem az együttműködés irányába mutattak. Ennek az oka, hogy mindkét fél a maga céljait, érdekeit, és nem Isten országát kereste először. Bűnbánattal kell megállapítanunk, hogy mi is sokat mulasztottunk. Hadd idézzük fel az ünneprontás kockázatával az erdélyi szabadságharc egyik legvéresebb epizódját: 1849 májusában az imént említett Szemere Bertalan akkor már miniszterelnökként küldte Ioan Dragoș Bihar megyei táblabírót Abrudbányára, hogy az Avram Iancu vezetése alatt álló román szabadcsapatokkal megegyezzen, és a két együtt élő nép közösen harcoljon a császári elnyomás ellen. Az Isten országát kereső református és görögkatolikus politikus megtalálta a békesség hangját. Ezt a békességet vitte Dragoș saját véreihez. Ám Hatvani Imre őrnagy, aki saját bevallása szerint „hadi babérokat”, saját dicsőségét, és nem Isten országát kereste, megszegte a tárgyalások idejére kihirdetett fegyverszünetet, és szabadcsapatával rátámadt Iancuék táborára. A már-már készen álló megegyezés füstbe ment, Abrudbánya, Verespatak és az Ompoly-völgy unitárius, református és római katolikus magyarságának nagy részét példátlan kegyetlenséggel mészárolták le. Abrudbánya unitárius temploma mára beomlott, a római katolikus és református istenházához tartozó közösségek száznál kevesebb tagot számlálnak.

Az 1848-as forradalom kitörésének 170. évfordulóján világosan kell látnunk: az erdélyi magyarságnak nincs szüksége újabb hatvaniimrékre. Sem a politikában, sem egyházaink vezetésében, sem a közélet más fórumain nincs szükségünk olyan emberekre, akik Isten országa helyett saját érvényesülésüket keresik, akiknek nem Isten igazsága, hanem önös érdekük a mérce. Ha van a keresztyén egyházaknak politikai felelősségük, akkor éppen az, hogy Isten országának és igazságának a hirdetésével az ilyen közéleti szereplőket jó útra térítsék, és rámutassanak a megátalkodottakra, akiket a közösség kell hogy elzárjon a közfeladatoktól és a közpénzektől.

A 170 évvel ezelőtti szabadságharcunk dicsőséges és véres eseményei egyaránt arra mutatnak, hogy Isten nélkül nem lehet: az Ő igazsága nélkül a forradalom népirtásba, az államigazgatás diktatúrába, az anyagi alapok kezelése harácsolásba, a bíráskodás bűnbakkeresésbe, a nyilvánosság gyalázkodásba torkollik. Vele viszont a forradalom eredménye a béke, az államigazgatás célja közszolgálat, az anyagi alapok kezeléséé a ránk bízottak gyarapodása, a bíráskodásé a jog és igazságszolgáltatás, a nyilvánosságé a hiteles tájékoztatás. A szabadság, egyenlőség, testvériség forradalmi hármas egysége csak Krisztussal valósulhat meg. Kérjük Mennyei Atyánkat, adjon hitet, erőt és alázatot, hogy először és mindenek előtt az Ő országát keressük, és higgyük, hogy a továbbiak megadatnak nekünk. Ámen.