„Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” Jn 1,14.

Karácsony az Isten szeretetének ünnepe. Vagyis nem a mi szeretetünket ünnepeljük, bármennyire is szeretnénk bebizonyítani, hogy sok mindenre vagyunk képesek, és áldozatot tudunk hozni szeretteinkért. Karácsonykor az látszik meg, hogy Isten miként szeret. És nemcsak minket, hanem az egész emberiséget, folyamatosan, hiszen ő számtalanszor bizonyságot tett irántunk való szeretetéről.

Ő azt a világot szereti, amely elfordul tőle, amelyet tettei miatt mi magunk is elítélünk, és gyakran tartjuk méltónak a büntetésre. E tiszta, feltétel nélküli szeretetnek az ünnepe karácsony. Az ő szeretetét úgy mutatta meg, hogy egyszülött Fiát küldte a világba. Vagyis „az Ige testté lett”. Megszüntette azt a távolságot, ami közte és ember között létezett.

Most a világjárvány idején bizonytalanok vagyunk. Úgy érezzük, a távolság Isten és ember, ember és ember között fokozatosan növekszik. A hatóságok egyre inkább követelik a távolságtartást, mert ez a járvány lassításának egyik eszköze. De ennek következtében nem tudjuk elsiratni halottainkat, meglátogatni szeretteinket, és lassan megszüntetünk minden emberi kapcsolatot. Vannak, akik nem tarthatnak távolságot – a beteggondozók, a szülők, a tanárok, a lelkipásztorok, a közalkalmazottak, akik az élet mindennapi folytatását szolgálják. Mily nagy áldozat ez: beoltatják magukat, és mindennap odaállnak a beteg elé, a másik ember mellé, hogy azt szolgálják! Létezik azonban egy mindennél fertőzőbb vírus, és ez a bűn. Az Édenben történt első emberpár bűnesete folytán Isten megszakítja a kapcsolatot az emberrel, illetve kiküldi a kerten kívül. Ekkor kezdődik el az igazi távolságtartás Isten és ember között.

📸 Kiss Gábor

Évezredeken keresztül próbálunk Isten közelébe jutni, hogy azt a kapcsolatot, amely megszakadt, ismét rendezzük. Az összes áldozathozatal azért történik, mert úgy érezzük, elvágattunk Isten kegyelmétől és dicsőségétől. Ám az ő terve az, hogy megmentsen az elveszettségből.

Az első karácsony arról szól, hogy Isten megelégelte a „karantént”, átlépte a küszöböt: az Ige testté lett, és közöttünk lakozott. Nem félt tőlünk, beköltözött a bűn és a szenvedés világába. Mi sem tudunk vigyázni egymásra – mind fertőzöttek és fertőzőek vagyunk. Krisztus nem tartotta a távolságot, hanem közénk jött. Biztosra jött, tudta, hogy megfertőződik, és így átvette tőlünk a betegséget. A magasságból, a biztos helyről a bizonytalanságba, a kiszolgáltatottságba jött el. Nekünk is át kell lépnünk a küszöböt, és súlyos áldozatot kell hozni egymásért. Áldozatot kell hoznunk az öregekért, a betegekért, a gyerekekért. Jézus úgy mentett meg minket, hogy belehalt a betegségbe, a bűnbe. Volt olyan orvos, aki először magát oltotta be szérummal azért, hogy a többit megmenthesse. Jézus tudta, belepusztul, de a többi ember ezáltal megmenekül. A mi mindennapi kis áldozataink nem ennyire halálosak, mint a Jézusé volt. Ezért karácsonyra a nagyszülőkhöz ne csokoládéval menjünk, hanem magunkat beoltva.

Isten úgy szerette e világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy ha valaki hisz benne el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mi mit ajándékozunk? – ez a karácsony kérdése.