„Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, és ha ez a bőröm szertefoszlik is, testem nélkül is meglátom az Istent”. (Jób 19, 25-26)

Immár három éve úgy érkezünk a húsvéthoz, hogy teljes bizonytalanság uralkodik szívünkben. Az a megrémült tekintet jellemző ránk is, mint amikor az asszonyok az üres sír láttán sírva mondták ki: nem tudjuk. Nem tudták, hova lett Jézus. Ők húsvét reggel azért mentek ki a sírhoz, hogy a holttestet még egyszer láthassák.

Számunkra is a teljes bizonytalanság jellemző, hiszen annyi minden van, amelyről nem tudunk és amelytől félünk, többen közülünk pánikba esnek. Nem tudjuk például, vége van-e a járványnak, vagy csak kis szünetet „kaptunk” az újabb hullámok előtt. Nem tudjuk, a jövőben kik betegednek meg közülünk. És ha túl is esnek a betegségen, milyen mellékhatások maradnak bennük. Azt sem tudjuk, miért tört ki a háború a szomszédunkban. Nem tudjuk, hogy ez a harmadik világháború kezdete-e, és azt sem, hogy belekeveredünk-e vagy nem. Nem tudjuk, mit hoz számunkra a háborúval párosuló gazdasági válság, lesz-e holnap munkahelyünk, meleg lakásunk, kenyerünk, nyugdíjunk. Senki sem tudja, mikor és hogyan lesz vége.

Bárhova fordulunk, bizonytalanság vesz körül. Hasonló helyzetben vagyunk, mint a tanítványok Jézus kereszthalála után. Ők sem értették, miként juthattak oda, hogy az a csodálatos három esztendő, amelyben olyan nagyszerű dolgok történtek, nyomtalanul eltűnt.  El sem tudták képzelni az életüket mesterük nélkül. A jóléti társadalmak megdöbbenve és kétségbeesve kérdezik, mi fog történni velük. Eljutottunk odáig, hogy semmit sem értünk, és azt kérdezzük, hogyan lehet az, hogy keresztyének ölik egymást a szomszédunkban.

Az igében szereplő Jóbnak nem voltak túl fényesek a kilátásai, a szenvedései mélyén ő is úgy érezte, már semmit sem ért, amikor a feleségén kívül mindent és mindenkit elveszített. Ám e helyzetben megdöbbentő módon ki tudta mondani – sőt kiáltani, mert bizonyságot kapott az Istentől – azt a szót, hogy tudom. Milyen nagy erővel hat ez a szó a sok „nem tudom” után. Úgy tör fel belőle, mint a föld alól a gejzír. Hirtelen a sötétséget és kétségbeesést áttöri a reménység sugara, amely világosságot hoz.

„Tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött”. Tudta, mert a Szentlélek kijelentette neki. De mi az, amit Jézus tanítványai tudhattak volna, ha komolyan veszik az igét? Jézus nem rejtette el, hanem világosan elmondta: keresztre feszítik, meghal és harmadnapon feltámad. De nem figyeltek oda szavaira, és nem akarták elhinni még akkor sem, amikor az asszonyok az ő feltámadásáról vitték a hírt.

És mit tudunk, mit hiszünk 2022 húsvétján mi? Az, hogy ma keresztyénként itt vagyunk és hiszünk Krisztusban, a mi megváltónkban, azt jelenti: Jézus él, mert e hit nélkül nem jött volna létre és nem is létezne keresztyén egyház. Feltámadása azt jelenti, igaz a Biblia tanítása arról, hogy az ő kezében van az egész világ sorsa, és ő dönti el, mi történik velünk. Énekeljük együtt a Tudom az én megváltóm él kezdetű énekünket! Nem elég tudnunk, hogy ő az egész világot megváltotta, hanem hinnünk kell: Jézus a mi bűneinkért is meghalt a kereszten, s feltámadásával nemcsak legyőzte a halált, hanem ezáltal személyesen is részesévé tett a megváltásnak.

Kétségbeesésünk és a haláltól való félelmünk már-már elviselhetetlenné teszi mindennapjainkat, ezért arra buzdítunk mindenkit, hogy azt, amit tudunk, valljuk meg és mondjuk ki. Ne hallgassunk a sötétség erőire, hanem a betegágyon, a menedékhelyen, a háború pusztítása közepette is tudjuk megvallani: Jézus él és általa mi is élni fogunk. Lehet, sokan Isten számlájára akarják írni e sok halottat, a pusztulást, pedig ez csak az ember bűne miatt történik. Jézus kétezer éve vezeti az embereket és mutatja az utat, amelyen nekünk járnunk kellene, ugyanis akik őt követik, és benne bíznak, azok megmaradnak.

Kató Béla püspök