Az örökkévalóságba átnyúló húsvéti hit

Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, zsengéjük lett azoknak, akik elaludtak. (1Kor 15,19–20)

Tavaly húsvétkor a bezártság alkalmával azzal vigasztaltuk egymást, hogy remélhetőleg többé nem lesz ilyen ünnepünk. Sokan hittük, hogy minden jóra fordul, és visszakapjuk régi életünket. E húsvét alkalmával az emmausi tanítványokhoz hasonlítunk, akik a keresztre feszítés után hazafelé ballagva csalódottan mondták egymásnak: „mi pedig azt reméltük”. Hitükkel elindultak egy úton Jézussal, de reménységük összetört a Mester halálával. A tanítványok hittek benne, mindent elhagytak érte, és követték őt. Élték vele a jézusi utat, de a kereszt tövében elveszett a reménységük. A nagypénteki kereszt és általában az emberi élet alkonya szokta kettétörni e nagyon is összetartozó két fogalmat: hit és reménység. Sokunkban megmaradt még a hit, de elveszett a reménység. Ezért olyan fontos, amit Pál apostol üzen: ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, akkor minden embernél nyomorultabbak vagyunk.

Az ige első fontos gondolata az, hogy szükségünk van a Krisztusban való reménységre. Mint ahogy arra is, hogy higgyünk a jóban, és tudjuk meglátni, hogy még életünkben eljön a jobb, a szebb, a különb. De nem mindegy, hogy ismerem a tantételt, vagy kimondom: hiszem és vallom. Ez utóbbiban már benne van az én reménységem is. Hogy Jézus valóban él, bennem is, s ez a remény az, amely többletet ad hitünknek. Ha nincs reménységünk, nem tudunk élni. Sok embernek van hite, de nincs reménysége, ezért igaz, hogy a legtöbb ember csendben és kétségbeesésben él. Pál szerint ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Tehát létezik olyan reménység is, amely nyomorultabbá teszi az embert. Mint ahogy Csokonai Vitéz Mihály is „csalfa, vak remény”-ről ír.

Reménykedtem, és megcsaltak, semmi alapja nem volt a reménységemnek, minden a fantázia szüleménye volt – így sok hívő is nyomorulttá válik, mert reménysége nem válik valósággá. Aki csak a keresztig tudja kísérni Jézust, annak az élete és reménysége összetörik a halál láttán. Aki minden reménységét ehhez az élethez fűzi, az nyomorulttá lesz, mert ez az élet szertefoszlik.

Szükségünk van az olyan földi reménységekre, mint a mindennapi kenyér, az emberhez méltó élet, a Kárpát-medencében való boldogulásunk. És ha Krisztusban reménykedve akarjuk ezeket megvalósítani, akkor mindennek van valóságalapja. Kell reménykednünk e földi életben is, mert Jézus útmutatást ad erre is. De ha csak ebben az életben reménykedünk, hiába erős a hitünk, annál mélyebbre süllyedünk, mert Jézus meghalt a kereszten. Ő ugyanis nem akart királyi trónra ülni, nem vállalta a politikai messiás szerepét, nem gyógyított meg minden beteget. Sokan szomorúan mentek el tőle, mert csak ebben az életben reménykedtek Krisztusban. Mai keresztyénekként is gyakran csalódunk, ha nem gyógyít meg minket vagy hozzátartozóinkat, és a számunkra fontos embereket elszakítja tőlünk. Ha csak ebben az életben hiszünk, akkor sokkal nyomorultabb az életünk, mint azoknak, akik egyáltalán nem reménykednek.

Nem lehet igazán keresztyénként élni az örökkévalóság távlata nélkül – erről beszél Pál apostol. Amit Jézus hozott a földre, az nem csupán pillanatnyi jóság, megváltó bűnbocsánat vagy néhány percre való felemeltetés. Ő mindent akart adni, hiszen az örökkévaló életet ajándékozta nekünk. Aki nem reméli az örök életet, az mindent elveszít Krisztus halálával. Ámde ő föltámadott, „és zsengéjük lett azoknak, akik elaludtak”. Ez az igazi húsvéti hit, amely átnyúlik az örökkévalóságba. Örvendjünk tehát e húsvéton, hogy mi is ennek az örömnek részesei lehettünk.

Kató Béla püspök