„Az Úr így szólt Ábrámhoz: Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked. Nagy néppé teszlek. Megáldalak és naggyá teszem nevedet, s te magad is áldás leszel.” (1Móz 12, 1-2)

– Jössz, Ábrahám? Gyere na, hát mondom, hogy nagy néppé teszlek. – parancsolta az Úristen.

Június közepén sikerült befejezni egy alapképzést, és Hollandiában töltött öt tanulmányi év, meg némi vívódás után úgy döntöttem, hazaköltözök. Itthon azóta sok kedves régi ismerőssel futottam össze, és új embereket is megismertem. Van, aki szívből örül a viszontlátásnak – lelkesedéssel, istenhozottal üdvözöl –, van, akiből viszont elsőre az értetlenkedés bújik elő. Te itt? Igen. Meddig? Hazaköltöztem. Hazaköltöztééél?!? Hollandiából? De, hiszen…hát… azt meg minek? Mm, nem is tudom. Vakargatom a fejem, közben gondolatban pörgetve az okokat, miérteket, az elmúlt években ért hatásokat, benyomásokat és sejtéseket… 

„Vonulj ki földedről”, így szól az Úr Ábrahámnak. Én viszont nem ezért vonultam haza. Nekem nem szólt az Úr, hogy „vonulj ki!” – vagy mégis szólt volna?

Egy többtényezős döntés volt, de pont a szabadegyetemen időpontja fogalmazódott meg bennem először, hogy talán azért is jöttem haza, hogy közelebb legyek Istenhez. Az idei volt az első FIKE szabadegyetem, amin részt vehettem. Sok lelkes beszámolót hallottam már róla, ezért nagyon reméltem, és könyörögtem Istenhez, hogy el tudjak menni, hogy ne jöjjön közbe semmi más program vagy kötelesség. Aztán – ahogy gyakran lenni szokott – miután sikerült imában elengedni a dolgot, és megbékélni a nem lehetőségével, az Úr mégis egy igennel lepett meg. 

Marosvásárhelytől hosszúnak tűnt az út Algyógyig, de amikor megérkeztünk, a vidám arcokon kívül egy barátságos, szépen rendben tartott ifjúsági központ várt, egy átalakított hajdani iskolaépülettel, kis református templommal, körkápolnával, tűzhellyel, gyümölcsfákkal és röplabdapályával az udvaron. A körkápolna volt a legkülönlegesebb. Vendéglátónk, Aknai Szilárd elmesélte, hogy a kis kápolna a XI. században épült, az elmúlt századokban lakóházként is működött, ma főként kulturális térként szolgál. Mi szemlélődő imákat tartottunk itt reggelente, az arra áhítókkal – várva, hogy a kápolna falai közt leválasztva, téren és időn túl megszólaljon a Csend. Emellett igényes, izgalmas előadások, műhelygyakorlatok, kiscsoportos beszélgetés, közös dicsőítés, játékok, sőt színdarab, koncert és még kirándulás is helyet talált magának a programpontok között. 

A három reggeli előadásunknak Ábrahám története volt az alapigéje. Érdekesen érintettek ezek az előadások, elengedésről, döntésről, kapcsolatokról; mert át tudtam érezni Ábrahám elszakadásának a fájdalmát és az idegen vidék veszélyeitől való félelmét is. De leginkább Ábrahám alkudozásának története és az ennek kapcsán elhangzottak ragadtak meg: az a szemlélet például, miszerint az alkudozásra épülő adásvétel igazából ürügy a találkozásra, ahol a személy a fontos, nem a paradicsom vagy a szőrmekucsma. De Simon Janinak szánt mondata is belém fúródott: „Az alku a szabadság bizonyítéka.” Vajon mit jelenthet egy mindenható Úrral szabad kapcsolatban lenni? Hogyan lehetséges, hogy Isten hajlandó velünk alkuba szállni? Talán úgy, hogy neki is a személy a fontosabb; talán még önmagán, saját istenvoltán túl is… 

A szabadegyetem ideje alatt végig foglalkoztatott a szabadság megragadásának gondolata és megélése. A szabadság, mint olyan, nem volt a témák között, viszont az önkép, az élet, a társadalom és az istenkapcsolat hiteles vizsgálata jelen volt. Jelen voltak ugyanakkor nyitott és őszinte beszélgetések is, méghozzá bőséggel. Engem az ilyesmi mindig felszabadít, és arra indít, hogy megkérdezzem magamtól: Mi az, ami most szabaddá tesz? És mi az, ami máskor elválaszt a szabadságtól és a szabad döntésektől? 

Az előadások számomra életbevágó témákat boncolgattak, nagyon izgalmasak, adott esetben meghatóak is voltak, és jó fogódzkodókat nyújtottak. Például értékesnek tartom a fogyatékkal élők teológiájáról szóló előadás közben és után mesélt személyes történeteket, és a törékenységet, amit sok résztvevő felvállalt a fogyatékosság kérdésével szembenézve. Rácsok Gabriella előadásából a következőket emelném ki: „Mi zavar minket a fogyatékosok jelenlétében? Az, hogy ők nem titkolják, hogy mások segítségére szorulnak. Ez saját fogyatékosságunkkal szembesít – azzal, hogy mások, egymás és Isten segítségére szorulunk.”  

A politikáról és megbetegedett hatalmi rendszerekről szóló előadást kifejezettem érdekesnek találtam, és sok, eddig számomra ismeretlen kérdést vetett fel. Az életvitel és normalitás témája pedig saját szorongásaimmal és kapcsolati konfliktusaimmal segített szembenézni. 

Az előadásokon túl az előadók személyében is kaptam bátorítást. Ez Czirjék Kati műhelyének kapcsán fogalmazódott meg bennem leginkább. Nem hiszem, hogy valaha ennyit reflektáltam volna az erdélyi magyar református társadalomra és gondolkodásmódra, mint ezen a lendületes műhelybeszélgetésen. A beszélgetés arra is erőteljesen rámutatott, hogy a következő évtizedekben rohamosan fog változni a társadalom, ezzel lépést tartani szinte lehetetlen. És mégis… mégis minden évben szerveződik szabadegyetem – meg más hasonló közegek – , hogy olyan előadók, mint Kati, meg a többiek, fáradtságos munkával formálják a fiatalságot, beszéljenek olyan valóságokról, amelyekről sokan nem akarnak vagy nem tudnak szólni. Én ezért nagyon hálás vagyok. 

Összességében nagyon jól telt a szabadegyetem, és azt gondolom, hogy előbbre vitt a jelenlegi élethelyzetem megértésében is. A kötött programokon túl – ezt mindenképp megemlítem még – sokat jelentettek nekem a találkozások, beszélgetések. Megismertem emberek történeteit, hogy milyen harcokat vívnak, milyen sikereket, örömöket és visszatérő gyengeségeket hordoznak. Egészen különleges ajándék az ilyesmit egymással megosztani, és arra gondolni: „Lám, mint a fűszál, annyi testvért adtál nekem, Istenem.”