Kőtábla őrzi Tőkés István emlékét a kolozsvári Magyar utcában
Az unokák kezdeményezésére emléktáblát állítottak dr. Tőkés Istvánnak a kolozsvári Magyar utca 1. szám alatti épületegyüttesben, ahol élt és alkotott a lelkipásztor.
Kevéssel Tőkés István születésének 105. évfordulója után, augusztus 21-én leplezte le a család az öt éve elhunyt lelkipásztor tiszteletére állított emléktáblát a Magyar utca (1989. december 21. sugárút) 1. szám alatti, Tőkés udvarként ismert épületegyüttes főbejáratánál.
A szűk körben megtartott eseményen Kató Béla püspök a Zsolt 103,2 verssel köszöntötte az emlékezőket: „Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jót tett veled!” Felhívta a figyelmet arra, hogy Tőkés István olyan személyiség volt az erdélyi magyar közösség életében, hogy megérdemelné, hogy a nevét őrző tábla az utcára nézzen. Viszont olyan korban élünk, amikor sok tekintetben be kell vonulnunk intézményeinkbe, a falakon belül kell emlékeznünk, hogy megőrizhessük anyanyelvünket, identitásunkat. Kató Béla szerint figyelemre méltó, hogy nemcsak a gyerekek, hanem az unokák is megemlékeznek a néhai lelkipásztorról, tudósról, egyházi vezetőről, aki családfőként is olyan örökséget hagyott maga után, amelyet a mai generáció is értékelhet.
A szűk körű rendezvényen Bogdán Zsolt színész előadásában Ady Endre és Kányádi Sándor versei hangzottak el.
Tőkés István 2016 januárjában bekövetkezett halála után a család megemlékezett életének főbb állomásairól: „Tőkés István református lelkipásztor, egyházi író, teológiai professzor, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese volt. 1916. augusztus 8-án született a háromszéki Málnáson. Középiskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Református Kollégiumban végezte, majd a Kolozsvári Református Teológiai Fakultáson szerzett lelkészi diplomát 1938-ban. Ezt követően Németországban és Svájcban tanult, majd Kolozsváron nyerte el a teológia doktora címet újszövetségi tudományokból.
Az Erdélyi Református Egyházkerületben Vásárhelyi János mellé püspöki titkárrá nevezték ki 1941-ben. 1946-tól 1973-ig az egyházkerület igazgatótanácsának tagja, 1952-ben az egyházkerület generális direktorává, 1974-től főjegyzőjévé választották. A tisztséget 1983-ig töltötte be. 1973-tól 1983-as kényszernyugdíjazásáig a kolozsvári Protestáns Teológia professzoraként az újszövetségi tanszéken tanított. 1989-ben a kommunista állam nyomására egyházi felettesei eltiltották az egyházi szolgálattól.
A román nacionálkommunista rendszer legnehezebb időszakában védte egyháza és nemzete érdekeit. Emellett számtalan teológiai és egyháztörténeti tanulmányt és könyvet írt. Élete utolsó évéig alkotó munkát végzett. Egyházi és oktatói munkássága mellett nyolc gyermeket nevelt fel, 27 unokája és 13 dédunokája született.
2002-ben Károli Gáspár-díjjal, 2006-ban Pro Ecclesia-díjjal tüntették ki, 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 2012-ben a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést kapta meg.”