Elhunyt március 8-án, életének 87. évében Almási István magyar népzenekutató, a Magyar Művészeti Akadémia Népművészeti, Néprajzi Tagozatának tagja, az Erdélyi Református Egyházkerület volt főgondnoka.

Almási István 1990–1993 között töltötte be a főgondnoki tisztséget, azonban ez előtt és utána sem szűnt meg egyházát szolgálni. A kommunista időkben a Kolozsvár-Alsóvárosi Református Egyházközség kántora volt 1956–1957 között. 1995-től kezdődően rövid ideig a Kolozsvár-Belvárosi Református Egyházközség vegyeskarát vezette. 2003-tól a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző Karán népzene tantárgyat tanított zenetanár szakos hallgatóknak néhány évig. Egyházzenei témában közölt tanulmányai mellett az Erdélyben használt új korálkönyvben 7 korálfeldolgozását találjuk meg.

Dr. Juhász Tamás nyugalmazott teológiai professzor így emlékezik vissza a választásokra:

„1990 első hónapjaiban mozgalmas, mondhatni zűrzavaros és kapkodó csoportmozgások voltak az egyházban itt is, ott is. Két fő gócpontnak számított a kolozsváriak és a marosvásárhelyiek csoportja. A legfőbb tennivaló akkor az egyházkormányzat szervezeti átalakítása, megújítása „in capitis et membris”. Marosvásárhelyen is, Kolozsváron is „listák” készültek az egyházkerületi nem lelkészi tisztségekre szóló, számba jöhető jelöltekről.

Volt egy egyházias-hitvallásos irány: csak azok jelölhetők, akik nemcsak politikailag „tiszták”, hanem gyülekezeti „múltjuk” is van. Vezető tisztséget pedig csak az tölthet be, aki presbiter vagy volt presbiter.

A másik irányzat az erdélyi magyar (kulturális) közélet ismert személyiségeire gondolt, őket szerette volna egyházi tisztséghez juttatni. Ismert írók, költők, művészek, ügyvédek, orvosok, tanárok – még ha nem is voltak presbiterek.

A két irányzat kevert választási javaslatlistája került a választó egyházkerületi közgyűlés elé. Ezen szerepelt ugyan Almási István neve, de nem az élen. Viszont az úgynevezett „egyházias” irány képviselői elfogadtatták a közgyűléssel, hogy a presbiterség kritérium. Így választották meg Dobai István és Kertész László mellett Almási Istvánt is egyházkerületi főgondnoknak. Almási Istvánról köztudott volt, hogy a Kétágú templomi gyülekezetnek rövid ideig hivatalosan alkalmazott kántora volt, de a kommunizmus évtizedeiben – amikor csak lehetett – önkéntes kántorként is szolgált.”

Dr. Juhász Tamás szerint Almási István főgondnoki tevékenysége kevéssé ismert, mert természeténél fogva kerülte a feltűnést, a nyilvánosságot.

„Emlékezetem szerint abban kívánt tevékenykedni, amihez értett. Ez pedig az egyházi zene volt. Terveket készített a szakszerű kántorképzés megszervezéséhez. Egyházkerületi és zsinati zenei bizottságban együttműködött az énekeskönyv megszületésénél. A kántortanfolyamok és továbbképzés terve a püspöki vezetés ellenállása miatt meghiúsult. Ellenére volt és érzékenyen érintette az az egyházpolitikai vita és harc, amely a két püspökség között kibontakozott. Amúgy is kritikus egyéniség volt, aki talán túlzottan reagált arra, ami az egyház testén „szeplő és sömörgő” volt. Így aztán ideje letelte előtt lemondott főgondnoki tisztéről. Lemondó levelében kifejtette kritikáját és megkeseredését. Tevékenysége nem volt hasztalan. 2006-ban, amikor a zsinat túlzottan aprólékos munkával és lassan fogalmazta meg a statútum helyett a jelenlegi kánont, a zsinat tagjait meglepte egy több szakaszból álló fejezet: a kántorok jogállásáról, alkalmazásáról, kötelességeiről. Addig minden paragrafuson hosszasan rágódni kellett. Amikor ide érkeztünk, Dávid Lajos lelkipásztor, a zsinati liturgiai bizottság elnöke letette az asztalra a szépen, gondosan megírt fejezet kész szövegét. Ez elsősorban Almási István munkája volt, amelyen egy jottányit sem kellett változtatni. Ma is ez szerepel a kánonban.”

A teológiai professzor visszaemlékezésében megemlíti, hogy Almási István rendszeresen részt vett a kolozsvári értelmiségiek bibliakörén, az Imitatio Christi Kollokviumon a Protestáns Teológiai Intézet tanácstermében, tanárként mélyen átérezte az egyházi kollégiumi nevelés jelentőségét.

Almási István egyházzenei jellegű tanulmányai:

• Az erdélyi és királyhágómelléki református egyházzene helyzete, In: Magyar Egyházzene, VI (1998–1999), 4. szám, 479–
• Kántorképzésünk tanulságai és távlatai. Erdélyi Múzeum LXIII (2001), 1–2. füzet. 129– Ua.: In: Magyar Egyházzene, VIII (2000–2001), 2–3. szám, 397–402.
• Kéziratos korálkönyvek kutatása. Üzenet XIII. (2002), 19. sz. 2.
• Az új korálkönyben megtalálható 7 korálfeldolgozása  (152, 157, 181, 201, 452, 458, 478 ).