Egy éve ment el közülünk – In memoriam Varga László

Hangversenyre indult. Ünneplőbe öltözve várta a taxit az öregotthon előtt, ahová három éve költözött. Ott jött meg a mennyei behívó. Összeesett, és szenvedés nélkül elment. Megbizonyosodhatott arról, amit már úgyis tudott: test és vér nem örökölheti Isten országát. Tudta, mondta, mégsem értették, miért nem hisz a test feltámadásában. Miért nem úgy, mint a materialisták. Idealistának, álmodozónak sőt – kemény szó – tévtanítónak tartották. Egy püspök is, egy egész egyházmegye lelkészi közössége is annak nevezte. Ő akkor sem engedett abból, amit az Írás görög szövegéből abrudbányai papsága idején, magiszteri hallgatóként, börtönbüntetése előtt kiolvasott, elemzett, összehasonlított. Nem értették, mert könnyebb volt támadni. Mert könyörtelen őszinteségével nem volt szimpatikus.

Rosszindulatot soha nem láttam benne, mégis megbántódtak tőle az emberek. Persze, hogy meg. Senki sem szeret gyengeségeire figyelni, főleg ha kertelés nélkül meg is mondják neki. És ő nem akart kompromisszumok árán „jófej” lenni. 

Már kamaszkorában, a Wesselényi-kollégium diákjaként könnyen szóvá tette tanárai vagy a zilahi polgárok mentalitásának visszásságait. Ugyanúgy nem rejtette véka alá a Bolyai Egyetemre betuszkolt kommunista, pancser jogász-tanárok inkompetenciáját sem. Nem titkolta megvetését az 1990 utáni egyházvezetésnek a volt kommunistákkal és besúgókkal szembeni irénikus magatartásával vagy a politikai érdekképviseletünk visszaéléseivel, megalkuvásával szemben sem.

Egy éve ment el közülünk - In memoriam Varga László

És el is mondta: a „jó” emberek forrókásakerülgetése miatt többet szenvedett, mint a „rossz” emberek őszintesége miatt. Például börtönből való szabadulása után hiába kopogtatott számtalanszor a teológia akkori rektori ajtaján, doktori címet nem kaphatott. De nem mondták meg neki őszintén. Doktorság, tiszteletbeli teológiai tanári cím csak nyugdíjazása után jutott neki, idős emberként. De ez nem keserítette el, töretlenül végezte a feladatát, és emberileg elképzelhetetlen, kifogások ezreit kínáló helyzetekben is helytállt. 

Páratlan bölcsességgel tudta: félni nem árt, de mindig tudni kell, hogy mitől féljünk. A kegyetlen és embertelen, hazugságon és hamisságon alapuló rendszer törvényeit semmibe vette, de az erkölcstelenséget mindig kerülte. Magas morális standardjai voltak, és ha azokért kellett kiállni, a legvakmerőbb gesztusokra is képes volt. 

Mindeközben megtartotta az Istenébe és a küldetésébe vetett töretlen bizalom. Abban a küldetésben bízott, amit magára és embertársaira nézve az eleve elrendelés tanításából olvasott ki kötelezőnek, de ezt sem értették kortársai. Mint ahogy azt sem, hogy nem hitt a pokolban és az Antikrisztus, a Sátán személyességében. Nem számított, hogy nem mond újat Coventry Patmore és Hamvas Béla nyomdokain járva, noha bevallása szerint egyiknek az írásait sem ismerte. 

Ő református lelkészként olvasta ki a Szentírásból azt, amit a misztikusok is, de maga soha nem volt misztikus. Sokkal inkább a józan paraszti ész, kegyes pragmatizmus jellemezte, és ennek meg is volt az eredménye. 1956-ban részt vett a független Erdély létrehozása iránti petíció megfogalmazásában, amiért életfogytiglani börtönbüntetést kapott, titokban és tilosban templomot épített Marosvásárhelyen a Cserealján, Somkeréken és Marosfelfaluban két másikat renovált.

Két házassága volt, de nem alkalmatlansága miatt, nem kudarcként végződött az első, hanem a könyörtelen elnyomó rendszer, az életfogytiglani büntetés kilátástalansága miatt. Kiüzent a börtönből a feleségének, hogy három évig várja, aztán menjen férjhez máshoz. Az asszony hét évig várta. Szabadulása után egy marosvásárhelyi cukrászdában beszélték meg fiuk sorsát. Ha valaha az erdélyi magyarság traumáiról film készül, ennek a beszélgetésnek feltétlenül szerepelnie kell benne. Drámaiságát fel sem foghatjuk, amint két ember, aki szerette egymást, akiknek soha nem romlott meg a kapcsolata, elbúcsúzik egymástól egy cukrászda asztalánál.

Második házastársát pedig mai szemmel felfoghatatlan módon, minden szentimentalizmus nélkül, csak Isten vezetésére bízva választotta ki. És elmondása szerint soha sem csalódott. Bár udvarlás nélkül, hosszú keresés után találkoztak, kapcsolatuk töretlen maradt, és későbbi hosszú betegségében hűségesen gondozta haláláig lebénult feleségét. 

Három gyermeket nevelt, fia két család szeretetében nőhetett fel, két lánya vállaltan viszi tovább szellemi örökségét: az irracionálisnak tűnő bizalmat, amely a pengeéles józansággal párosul.

Laci bácsi túlzás nélkül örök fiatal volt. Hetvennyolc éves korában együtt strandolhattam vele Algyógyon. Az volt az érzésem, hogy velem egyidős fiatalemberrel úszom. Mondanom sem kell, jobban úszott, mint én. 

Az a szerencse ért, hogy együtt készítettük el életútinterjúját. Idős elméje nagy gondban volt nevekkel, helynevekkel és évszámokkal, de az összefüggéseket, a történeteket korát meghazudtoló élességgel mondta el. Tiszta elméjét halála napjáig megőrizte.

Ő volt a FIKE örökös titkára, mert az 1948-ban megszüntetett egyetemista belmissziós alakulat tisztségét soha nem adhatta át senkinek. Idős korában sokszor hallottuk a FIKE istentiszteletein. Prédikációira ma is emlékezünk, Isten asztaláról című áhítatos könyve Oswald Chambers és C. H. Spurgeon munkáinak szintjén áll, és ezek az áhítatok magyarul, erdélyi magyar valóságunkba ágyazva szólnak.

A mai lelkészek közül sokan tanítványainak, szellemi örököseinek érezzük magunkat. Életével, megfogalmazásaival kétségtelenül beleírta magát a mai fiatal lelkésznemzedék egy részének mentalitásába.

Emléke legyen áldott!

 

Nagy Alpár Csaba