„Ama vigasztaló pedig, a Szent Lélek, a kit az én nevemben küld az Atya, az mindenre megtanít majd titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, a miket mondottam néktek.” Jn 14,26

Ez a szó a Máté Angié. Többes számban, az emlékfoltozók. A két tündérrigólány, a limonádéhajú és a faodúbarna különös képessége az emlékfoltozás. Az öreg kék roller például már egyáltalán nem emlékszik arra az utcára, ahol egykor a kerekei gurultak, és a tölgyfa sem tudja felidézni, hogy csemetekorában hogyan nőtt körülötte a fű, és a fiú is hiába keresi emlékeiben a nagymamát, mert már nem emlékszik arra, hogy milyen volt. A két tündérrigólány pedig papucsot húz, és megkeresik a a régi utcát, a tölgyfának előkerítenek egy hangyabolyt, a fiúnak pedig begyűjtik a nagymama hangját és melegét és puhaságát, és megfoltozzák, összevarrják a szétszakadt emlékeket. Így kezdődik a két tündérrigólány meséje. Így kezdődik a gyógyulás.

A Szentírást olvasva könnyen lehet az az érzésünk, hogy az embernek folyton problémája akad az emlékezéssel. Ahogy az Édenkertben állnak ott ketten a fa alatt, és miközben a kívánatos gyümölcsöt eszik, egyiküknek sem jut eszébe, hogy mint mondott a Teremtő a tudásról és a fákról, csak nézik bambán a kígyót, a gyümölcsöt és egymást. Még a saját meztelenségük sem juttatja eszükbe a Teremtőt. Nem a szégyen, hanem a hang, a szó, az Ige teszi számukra kikerülhetetlenné és jelenidejűvé Istent. Kain sem törődik a figyelmeztetéssel, amikor indulatosan a testvére életére tőr. (A fékezhetetlen vágy és a frusztráltságból fakadó indulat egyformán vakságot eredményez). Ábrahám is elfelejti az Isten ígéretét, amikor baj van. Sára egyenesen ki is neveti, amikor a vándorok emlékeztetnék rá. Az egyiptomi fogságtól kezdve pedig mintha felerősödne ez a probléma. Isten szövetséget köt a néppel, a nép egy darabig élvezi ezt a komfortos védettséget, aztán kezdi visszasírni a rabság melegét. Ahogy telik az idő, a fogság emlékei is megszépülnek, és azt is nagyon nehéz elviselni, hogy Isten közelében is vannak némi kihívások. Pedig mi azt reméltük. Másrészt pedig kifinomult technikát dolgoztunk ki arra, hogy Istent az ígéreteire emlékeztessük. Mindig jól jön egy kis érzelmi szál: ne felejtsd el, Uram, emlékezz meg rólunk, ne emlegesd fel a vétkeinket, és jusson eszedbe, hogy mi azért mégis csak a tiéd vagyunk, Te pedig egy kicsit miénk. Még jó, hogy miközben imáinkban az Istent emlékeztetjük, nekünk is eszünkbe jut ez-az. Ha Isten minket elfelejt, akkor nekünk annyi. Ha mi felejtjük el Őt, akkor is nekünk lesz végünk. Amikor azt mondjuk, hogy Isten halott, akkor lényegében valahova mélyre elsüllyesztjük Őt.  Ádám és Éva szégyenükben próbáltak elrejtőzni az Úr elől. Mi rafináltabbak vagyunk, hogy a szégyen sokáig minket ne gyötörjön, inkább Istent rejtjük el valahova, eltoljuk, elszigeteljük, perifériára szorítjuk, hogy ne kelljen szembe nézni Vele, és azzal, hogy a Vele való viszonyban talán lehetnénk mások is.

Nem szeretnék mindenre emlékezni, amit sikerült elfelejtenem. Könnyebb úgy megbocsátani, ha nem emlékszem. De nem szeretnék elfelejteni semmi fontosat, még ha fáj is. Isten sem felejt, de nem is emlegeti fel azt, amit már megbocsátott.

Csak valami sejtésünk van az Édenkertről, mint csecsemőnek az anyaméről, és csak nagyon nehezen akarjuk belátni, ahogy Nikodémus is, hogy az újjászületés nem visszafele zajlik. Amikor Isten emlékeztet, akkor nem csak a gondolatainkra hat, nem csak a tapasztalatokra, és nem csak az elmúlt idők elmesélhető történeteire és eseményeire. Nem azt akarja, hogy nosztalgiázzunk, vagy hogy áhítattal ejtsük ki azokat szavakat, amiket mondott, és patetikusan hirdessük, mint akik megtanultuk mind, mint egy verset, kívülről. Nem kívülről kellene nézni és fújni és hirdetni ezt. Amikor a Lélek eszünkbe juttatja azt, amit még a Jézus testközelségében járó tanítványok is képesek voltak elfelejteni, akkor nem csak valami régi és értékes mondatokat segít felidézni, hanem ezzel az emlékeztetéssel jelenidejűvé is teszi azt, Akit elfejtettünk, Akit magunk elől el akarunk rejteni, Aki elöl menekülünk. Naponként szükségünk van Jézus szavainak az előhívására és naponként szükségünk van arra, hogy Isten ne csak egy múltbeli emlék, hanem jelenlétével emlékeinket foltozó gyógyító Isten legyen.

Dávid István, egyetemi lelkész