Avagy, vallomások a segesvári adventi ifjúsági istentisztelet kapcsán

Van nagyobb áldás annál, ha az ember otthon érzi magát a templomban?!

Valamikor VI. osztályban kezdtem el rendszeresen járni istentiszteletekre. Először félénken, aztán egyre bátrabban léptem be a templomba. Míg az elején feszengve tettem meg azt a pár métert, ami az első sorokba vezetett,  most egyre inkább kiegyenesedve, mosolyogva, ismerősöket üdvözölve jutok el a helyemre. Azért, mert az a templom hozzám nőtt. És én hozzá. A zöldre festett falak, azok a sokszor megszámolt csillagok a mennyezetről, a szószék fölötti Mindeddig megsegített minket az Úr ige, a szőnyegek mintája, a vázák, a hangosan tüzelő ezüst színű kályhák, az énekrendet jelző táblák, a perselyek melletti diakóniás doboz, az úrvacsorás kehely… mind hozzátesznek ehhez az otthon-érzéshez.

Azonban én, és merem állítani, hozzám hasonlóan a többi társam is, nemcsak ezért szeretjük a mi templomunkat. Az otthonosan való mozgásunk valamikor az ifis életünkkel együtt kezdődött. Amikor először takarítottuk ki a templomot, a 120 éves születésnapjára. És először díszítettük fel a karácsonyfát a szószékre felmászva. Amikor gyertyákat gyújtottunk a szentesti istentiszteletre. Amikor elmozdítottuk az Úr asztalát, hogy szerepelni tudjuk karácsonykor. Amikor ott kívántunk egymásnak boldog karácsonyt. Amikor barátainkkal együtt vettük az úrvacsorát. Amikor az úrvacsora alatt a Kenyered és borod táplál engem című dal szólt. Gitárral, szintetizátorral, hegedűvel kísérve. Amikor bevittük a dobot a templomba és először hallottuk zenekarunkat, a Serefifit zenélni. Amikor ettől rázott a hideg és örömkönnyek potyogtak a szemünkből.

Pont mint november 29-én, amikor hosszú, egyetemistás távollét után ismét hazautazhattam, és az isteni szerencsének köszönhetően részt vehettem az adventi  ifjúsági istentiszteleten. Ekkor tudatosult bennem mindaz, amit fentebb leírtam. Hogy nekünk, régi és új ifiseknek mekkora áldásban van részünk, hogy ilyen dolgokat élhetünk meg. Hogy Segesváron nem áll meg az élet. Hogy van utánpótlás. Hogy  van tenni akarás és erő. Hogy van fiatalság és van aki foglalkozzon velük. Azon a vasárnapon először dícsérte Istent az új zenekarunk, az új Serefifi. És azon a vasárnapon állt össze ismét a régi banda.

Az új zenecsoport, egy maréknyi áldott gyermek, ki-ki a maga hangszerén játszva, félénken, drágán, szelíden állt ott előttünk. És zenélt. Úgy, hogy azokban a dallamokban benne volt a gyermeki tisztaság, a töretlen hit,  az új remény ígérete. Úgy, hogy abban élet és hála volt. A régi Serefifi hangszereiből pedig a viszontlátás, az újra együtt zenélés öröme, hálája és békéje szólt.

Azon a vasárnap együtt voltunk régi és új ifisek. És ez így tökéletes harmónia volt.  És én rég nem éreztem magam annyira boldognak, mint azon az estén. Azt hiszem ez Isten kegyelme. Hogy mindig ad új embereket, új érzéseket, új zenét, új reményeket. És Isten kegyelme, hogy mi haza járunk a segesvári templomba. És van, ki ajtót nyisson, asztalt terítsen és öleléssel fogadjon minket ott.

Nagy Kinga