Adventi gondolatok címmel indult a Kárpát-medencei református rádiók közös sorozata, amely minden napra lelki táplálékot kíván nyújtani karácsonyig. Ezúttal Kovács Zsuzsa, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hatodéves hallgatója osztotta meg gondolatait:

Kíváncsi lennék, hogy van-e közöttünk olyan ember, aki lelkiismeret-furdalás, bűntudat, hátsó gondolatok nélkül tudja az adventjét megünnepelni. Van-e olyan, aki tényleg örül annak, hogy érkezik az Úr? Aki tud várni, ki tudja várni. Aki élvezi, hogy várakozik, nem zavarja a munkába rohanás, a gyerek után menés, nem azon jár az esze, hogy milyen program áll előtte, hova kell elmenni, mire kell gondot viselni, mitől nem lehet nyugton ülni. Nagyon kíváncsi vagyok. Van-e még valaki, aki ezt megélhetőnek, elérhetőnek, tapasztalhatónak gondolja? Nekem nagyon nehéz. Főképp ilyenkor, november végén, december elején, amikor minden besűrűsödik, mindenkinek eszébe jut, hogy még maradt elvégzetlen dolga, mindjárt vége az évnek, számot kell vetni, és vannak dolgok, amik nem történtek meg. Gyorsan, fussunk neki éjt nappallá téve. És az éjt nappallá tétel folyamatában valahol megrekedünk, borzasztó nagy feszültség keletkezik bennünk, és egyszerűen nem tudunk hátralépni kettőt, rácsodálkozni a világra és az Úr Istenre, aki ezt irányítja.

Kérdezték tőlem, hogy lehet ma adventet ünnepelni? Feszülten. De ez a feszültség nem új, nemcsak arról szól, hogy mennyire pörgünk, túljáratjuk magunkat, mennyire erőnk végén vagyunk az adventre. Nem arról szól, hogy jön a Black Friday és a karácsonyi vásárlási láz, hogy a gyereknek mit kell megvenni, a szülő mit kap jövőre. Nem erről szól… Ez egy olyan feszültség, amely az őskeresztyén időkben igazán meghatározta az embert. Tudták, hogy már beteljesedett az írás, hiszen Krisztus eljött közénk, de még nem teljesedett ki. Számukra ez a jövedelemvárás hihetetlen feszültség volt, hiszen tudták, hogy már eljött, és várták a következő lépcsőfokot, hogy kiteljesedjen az, amiről Krisztus élete példát mutatott. Feszülten várták, keresték, figyelték a jeleket, és nem teljesedett ki. Ebben gyökerezhet a mi mai feszültségünk is. Várunk valami újra, világot megjavítóra, betöltőre, egy erőre, léthelyzetre. Miért nem olvassuk adventkor a bevonulás történetét? Miért csak virágvasárnap vonulhat be Krisztus az életünkbe? Miért csak akkor örvendezhetünk a bevonuló királynak, miért csak akkor fogadhatjuk az Urat? Bátorítok mindenkit, hogy ünnepeljen virágvasárnapot az adventjében, olvassa az igét, várja az Urat feszülten. Az advent nem a mély, nyugtató, mindent elárasztó csendről szól, hanem feszültségről, belső törekvésről, hogy meg akarom tenni a tőlem telhetőt.

Személyes tapasztalatomról, élményemről, adventi várakozásomról régen talán másként beszéltem volna: olyan gondolataim lettek volna, amelyek a világ megmentéséről, a belső csendesség kiteljesedéséről szólnak. Ma csak egy képet látok magam előtt: édesanyám nagyon szeret varrni, gyönyörű, 150 éves varrógépe van. Sokszor láttam ruhát varrni, és annak mindig van egy különös ritmusa. Amikor egyenes helyen, gyorsan varr, akkor egyfajta ütem, életerő, nagy energia sugárzik belőle, mintha az élet ilyen gyors leütésekből állna. Ahol kényesebb a varrás, vagy mintát kell varrni a ruhába, ott nagyon elővigyázatos: lassan forgatja az anyagot a tű alatt, recézi a mintát, pöttyözi a vonásokat. Nagyon szerettem nézni. Az én adventem ez a mintavarrás lesz idén. Így is élem meg. Az én adventem arról szól, hogy az élet leütéseit különös figyelemmel kísérjem, egyfajta lélektől áthatott figyelemmel, hogy az apró mozzanatokban megtaláljam a csendességet, felfigyeljek a várakozás lényegi megnyilvánulásaira. Az én adventem olyan, mint a varrás: apró leütésekből, kisebb-nagyobb kanyarokból áll. Kicsit lelassul ugyan, de nem biztos, hogy én lassulok le benne, mert ugyanúgy szükség van arra, hogy a dolgokat elvégezzük év végéig. Nem tehetem félre a munkát, nem tehetek úgy, mintha hétköznap most ünnep lenne, de ebben a gyors leütésben keresem a mintavarrás apró részleteit. „Ó, jöjj, ó, jöjj, Immánuel” – ez a mintám címe, ebben benne van a feszültség, a már igen, de még nem elviselhetetlen feszültsége, az a külső és belső közelség és távolság, amit csak az Úr érkezése egyenlíthet ki, csak ez foghatja egybe. Feszült, munkával teli várakozás ez, de az adventi virágvasárnap érkezőben van.