Adventi gondolatok címmel indítottak újra közös sorozatot a Kárpát-medencei református rádiók. A rövid elmélkedések karácsonyig minden napra lelki táplálékot kívánnak nyújtani a hallgatóknak, olvasóknak. Farkas Zsuzsanna újságíró, a református.hu főszerkesztőjének gondolatait olvashatjuk:

Ez az év március óta szinte egy folyamatos várakozás volt: először csak a következő napot, aztán a nyarat, majd a vírus első hullámának végét vártuk, most meg a korlátozások enyhítését, az év végét és a vakcinát. Várunk munkamentes hétvégét, karácsonyi hangulatot, ajándékot, csendet, békét, mindenki valami mást. És ebben a várakozó sokféleségben ott van apósom, aki egy nyugalmas elalvást vár, amelyből már nem kell fájdalomra ébrednie. Enyhet adó álmot, hazatérést.

Hosszú évek küzdelmének eredménye ez, amit minden segítség ellenére is egyedül kellett megvívnia, míg végül már nem volt tovább. Azt mondták, már nincs remény, és abban a pillanatban valóban így is éreztük mindannyian. Sokáig keserűséggel töltött el, hogy ezt az évet és ezt az adventi időszakot ennyi könny sózza fájdalmassá. Haragudtam, hogy végrendeletről, átírási folyamatokról és öröklésről kell beszélni. Úgy éreztem, ezzel tényleg feladjuk a reményt. Valójában szerettem volna úgy tenni, mintha nem lenne semmi gond, mert képtelen voltam megbirkózni a tehetetlenséggel és a várakozás keserű terhével.

Visszanézve régi, narancsillatú decemberi emlékeim közé, úgy tűnik, mintha az egy másik élet lett volna.

Egy sokkal biztonságosabb és végtelennek tűnő élet, amely aztán valamikor köddé vált. Helyette vírus van, szürkeség, fájdalom és halál. Próbáltam a ködre koncentrálni, beleveszni, hátha úgy ébredek fel, hogy minden olyan, amilyen egykor régen volt. De természetesen ez nem sikerülhet. Ismét felismertem, hogy az idő előre halad, és sem megfogni, sem megállítani nem tudom. Emlékeznem kellett, hogy az egész élet egymásba kapaszkodó várakozások sorozata, ahol bizony egyszer csak több emlék lesz mögöttem, mint amennyi történet vár még rám.

Adventkor nem ilyenekre szoktunk gondolni – én legalább is biztosan nem. Az ünnepvárás időszaka sokkal inkább szól a születésről, mint a halálról. A karácsony számomra a kezdet ünnepe, nem a végé. Ezért hiába szerettem volna biztató, reményteli dolgokat mondani, hosszú időn át nem sikerült. De aztán az adventi fények szó szerint is más megvilágításba helyezték az egészet.

Amikor december elején feldíszítettük otthonunkat, azt vettem észre, minden apró gesztus sokkal többet jelent. Minden fájdalom ellenére eltöltött a hála azért, hogy ebben a fájón lassan múló, világjárvánnyal is súlyosbított helyzetben is meg tudjuk gyújtani a koszorúnkon a gyertyákat, együtt lehetünk és szerethetünk. Így értettem meg, hogy

az advent a valódi remény időszaka.

Bizalommal és hittel várni valamit, amiről nem tudjuk, mikor jön el, mindig a reményt jelenti. Évszázadokon át várni egy gyermek születését a reményt jelenti. Egy vírushelyzetben a meghitt karácsonyt várni a reményt jelenti. Hosszú, kilátástalannak tűnő évek után a megnyugvást várni szintén a reményt jelenti. Akkor is, ha ez nem mindig vidám. Azt hiszem, az idei év vége keserédes pillanataira mindig emlékezni fogok. Valahol az élet teljessége, amikor öröm, bánat, kezdet, vég és szeretet ennyire együtt ölel át.

Ott, az első karácsonyon már a betlehemi jászol mellett felderengett a kereszt képe, hogy számunkra már bizonyosság lehessen: a földi élet vége nem befejezés.

Ez a történet pedig voltaképp nem Jézus születésével kezdődött, és nem zárult le mennybemenetelével. Bennünk, velünk és körülöttünk zajlik, hogy hol könnyek között, hol boldoggá téve, de a reményről tanítson.

Az adventi gondolatok meghallgathatók mindennap az Agnus Rádióban.

Borítókép: unsplash