„ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.” 1Kor 12,27

Ha csak egyetlen kommentárt kellene ajánlani az evangéliumokhoz, akkor Lázár Ervin történeteit ajánlanám. Egyetlen elemzés sem képes annyira közel férkőzni az evangéliumi egyszerűséghez, mint ezek a mesék. Az elemzések és a kommentárok más kultúrában születnek. Aligha van köztük olyan, ami ne lenne túl prűd ahhoz, hogy közel merje engedje magához az evangéliumi derűt. Van bennük valami szigor, valami méltóságteljes kizárólagosság, enyhe fellengzőség, egy összetéveszthetetlen akadémiai modor, amitől hirtelen elkomolyodik az ember. Lázár Ervin történetei megmutatják azt, ami az evangéliumokból a derűről megtanulható. Egy tágabb kontextusban ugyan, de Pilinszky ír erről, amikor az evangéliumi esztétikát említi. „Az Evangélium nyelve: az egyesülés.” Lázár Ervin történetei evangéliumi történetek, és ilyen formán, Lázár evangéliuma sem tudja az örömöt enélkül a féktelen összefonódás nélkül elképzelni.

A korinthusi gyülekezethez írt első levélben arról olvasunk, hogy szétszakíthatatlanul és megkérdőjelezhetetlenül egy test részei vagyunk. Krisztus a fej, mi vagyunk a tagok. Nem így élünk, de így lettük megszerkesztve. Összehozott minket a Lélek. Egyszerre vicces és kétségbeejtő az a kép, amivel az apostol a test tagjai közti versengés abszurditását ábrázolja. Félelmetes, ahogy – mint valami autoimmunbetegség estében – önmagával szembefordul a test, miközben a Lélek próbálja ezt a versenyhelyzetet felszámolni. Önsorsrontás. „Az Evangélium nyelve: az egyesülés.”

Tizenketten voltak testvérek – írja Lázár Ervin, a tizenkét „nagyon testvér”. Annyira nagyon testvérek voltak ők, hogy ha ez egyiküknek fájt valami, akkor az fájt a többinek is, és ha ez egyikük a gyomrát elrontotta, kuncsorgott a többi is, és ha az egyik eltévedt, vele együtt rettegett a többi tizenegy is. Ha szenved az egyik tag – írja Pál – vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi. (1Kor 12,26). Szörnyű teherként és átokként élték meg ezt az egymásra hangoltságot. Ennek a tizenkét nagyon testvérnek tizenkétszer nagyobb a teste. Több helyen fáj, szorít és fél. Örömből is több férne beléjük, ha ezzel a többlettel kezdni tudnának valamit. Két fiatal segít nekik áldássá fordítani ezt az egymásrautaltságot.

Az Ige testté lett. Isten kiábrázolta magát. A Szentlélek kitöltetésekor egyszerre mindenkinek megnő a teste. Mennyire más lehetne minden, ha képes lennék felfogni, hogy nem csak a megszokott érzékszerveimmel érzek. Pünkösd nem az intézményes egyház létrejöttének az ünnepe, hanem annak az ünnepe, hogy a teremtett és megváltott ember testképzavarából kigyógyulhat. Mennyire nagy őrültség, azt gondolni, hogy egyedül üdvözülhetek. A megváltásban nem csak az irgalmas Istennel találkozom, hanem azokkal is, akiknek érdekében ezt az egész véren szerzett irgalmat az Örökkévaló kitalálta. Az üdv, a nagy Krisztus-test örömünnepe.

Veni Sancte Spiritus! Veni, Creator Spiritus! Jöjj, Teremtő Lélek!
Teremtő Lélek, jöjj közénk!

Dávid István, egyetemi lelkész, kolozsvári FIKE