1956-ban a román állam kizárta a nyugdíjrendszerből az egyházakat, 1959-től indult be a Romániai Református Egyház saját nyugdíjpénztára. Azóta mindegyik elfogadott felekezetnek saját nyugdíjpénztára van, kivéve az ortodox egyházat, akiknek 1992-ben megbukott a nyugdíjpénztáruk, és az állam kénytelen volt átvenni őket. Balon József 27 évig volt a Romániai Református Egyház Nyugdíjpénztárának az igazgatója, előtte 6 évig lelkipásztori szolgálatot is teljesített. Szeptember elsejétől nyugállományba vonult, helyette Tárkányi Márton lelkipásztor lesz a nyugdíjpénztár igazgatója. Balon Józseffel a 27 évi szolgálatról, a nyugdíjpénztár múltjáról, jövőjéről beszélgettünk.

 

Mivel foglalkozik tulajdonképpen a nyugdíjpénztár igazgatója?

A nyugdíjpénztár igazgatója tulajdonképpen mindennel foglalkozik. Illetve most már enyhült a helyzet. Menedzselni kell az intézményt, de egy időben nagyon kevesen voltunk, és nem engedhettük meg magunknak, hogy szakképzett munkaerőt alkalmazzunk., jogtanácsost, illetve gazdasági egyetemet végzett embereket, főleg azért is, mert lelkészi jellegű az állás. Én hosszú ideig egy időben jogtanácsos is kellett legyek, meg gazdasági szakértő is, mert rávitt  szükség, viszont nagyon jó kapcsolatot alakítottam ki az állami szektorral, itt Kolozsváron, sőt elég jó kapcsolataink voltak Székelyudvarhelyen és Sepsiszentgyörgyön is. Amikor kényes helyzetekben kellett dönteni, akkor minden támogatást megkaptunk, amikor nem voltam biztos, akkor minden további nélkül igénybe vettem a segítségüket, és nagyon korrektül viselkedtek velem szemben.

 

Van valamilyen hivatalos kapcsolata is a nyugdíjpénztárnak az állami nyugdíjrendszerrel?

Az állammal szolgálati kapcsolatunk van, teljesen leváltunk az államról. Eddig a törvényes keretek miatt is függtünk az államtól, de ez a függés nagyon lecsökkent, most csupán annyira szorítkozik, hogy dupla esetekben, tehát amikor valakinek van állami és egyházi szolgálata is, akkor kölcsönösen kell igazoljuk egymásnak a szolgálati időt. Ott nincs baj, ha mondjuk valakinek az egyházban van 20 év szolgálata. Ez az idő elég lenne az állami évek nélkül is, mert a minimális szolgálati idő most már 15 év. Tehát, ha nem is közölnék velünk, akkor is meg kell állapítani a nyugdíjat. Ott van a baj, amikor az egyik helyen nincs meg a 15 év. Akkor már rá vagyunk utalva a másikra, hogy bizonyítsa, hogy még van valahol szolgálata az illetőnek. A nyugdíjjogosultság megállapítása szempontjából tehát szükségünk van egymásra. 1977-től 2002-ig térítéses rendszerben dolgoztak a nyugdíjpénztárak, mert az volt a szabály, hogy az utolsó munkahely szerinti illetékes nyugdíjintézet megállapítja a nyugdíjjogosultságot, kiszámítja a nyugdíjat, kibocsátja a végzést, és egy összegben folyósítja a nyugdíjasnak az összeget. Negyedévente pedig az állam, vagy éppen mi, megtérítettük egymásnak az összegeket. Ez elég jól működött, de egy adott ponton az állam azt mondta, hogy nekünk ez már nem kell, nem tudjuk, hogy mi volt a háttérben, de jó döntés volt, mert ezáltal is megszűnt egy másik szál is, ami összekötött bennünket. Azóta új végzések bocsátódtak ki mind a két részről és mindenki fizeti saját évei szerint a nyugdíjat.

 

Azt mondta, hogy ez lelkészi jellegű állás. Ahhoz, hogy valaki az egyházban dolgozzon kell egyfajta lelkület, de ezen túl, miért látja szükségesnek, hogy lelkész végezze ezt a munkát?

Talán az van a háttérben, hogy lelkészek tartják fent a nyugdíjintézetet, és akkor egy olyan személy, lelkész kell, aki azzal a lelkülettel meg tudja érteni az egyházközségeket, a lelkészeknek a sajátos helyzetét, mert itt komoly bokszmeccsek voltak valamikor azért, hogy az alap, a társadalombiztosítás idejében ideérkezzen, és a pénz ott legyen, ahol rendeltetése szerint lennie kell. Ha lelkipásztor szólt rá a lelkipásztorra, persze finoman és tisztességesen, akkor talán másképpen kezeli az ügyet. És főleg, ha gyülekezeti lelkész is volt az illető, akkor megérti, hogy milyen nehezen lehet összedobni, különösen most, azt a pénzt, ami ide el kell jöjjön, és nem is kis összegről beszélünk.

 

27 év hosszú idő. Bár azt szoktuk mondani, hogy a mi munkánkat majd az utókor kell kielemezze, gondolom volt ideje ezt a 27 évet kicsit végiggondolni, visszatekintve hogyan látja ezt a szolgálatot?

Nehéz időszak volt, minden bizonnyal. Az elején nagyon könnyűnek tűnt. Egyházmegyei pénztáros is voltam, és már foglalkoztam ilyen nyugdíjpénztári ügyekkel. Különböző jelentéseket kellett leadni, de annyira könnyű volt a nyugdíj kiszámolása, és annyira egységes volt minden, hogy bárki meg tudta volna csinálni. Annyira könnyű volt, hogy amikor egyik-másik kolléga felhívott telefonon, hogy ha most menne el nyugdíjba, mennyi lenne a nyugdíja, akkor ott helyben néhány 10 lejes eltéréssel meg tudtam neki mondani, hogy mennyit kapna, ha akkor menne nyugdíjba. Nem tartott sokáig, mert jött a 89-es fordulat és felborított mindent. 1959 után, amikor szinte semmi nélkül indult minden nyugdíjintézet, akkor sikerült egy szép tartalékot összegyűjteni. És 90 után ez a tartalék szinte észrevétlenül kezdett kifolyni a kezünkből. Megvolt az oka, jöttek a hirtelen fizetésemelések, nyugdíjemelések, egyik hónapról a másikra. Volt olyan év 93 után, hogy minden hónapban volt nyugdíjemelés. Volt egy 1425 lejes kompenzáció, amit minden nyugdíjas, függetlenül attól, hogy korhatáros nyugdíja, vagy csökkentett idejű nyugdíja volt, mindenki megkapott. Azt jelenti tehát, hogy valakinek volt 600 lej nyugdíja, és kapott mellé 1425 lejt. Ez több, mint a duplája, és erre nem volt felkészülve a nyugdíjintézet. Meg kellett húzni a vészharangot, sok pénz volt kint is, gyülekezetekben, esperesi hivataloknál, a térítési rendszerben az állam nem úgy küldte vissza a pénzeket, ahogy kellett volna. Elindultam kimutatásokkal, minden állami nyugdíjintézetet, amivel együtt dolgoztunk, 15 vagy 16 volt belőlük, Temesvártól Bukarestig végigjártam, és tisztáztuk a helyzetet, és óriási pénzeket szedtünk be. Nem beszélve arról, hogy a gyülekezetek és esperesi hivatalok is megértették, hogy miről van szó, és szép csendesen elkezdték a hátralékokat törleszteni. 91 végén, 92 elején volt az az időszak, amikor az ortodox egyháznak a nyugdíjintézete megbukott. Akkor jött egy olyan hullám, hogy megpróbálnak újra beépíteni az egyházi rendszerbe. Nyugdíjbizottsági szinten hoztunk egy döntést, hogy mi ezt nem tartjuk indokoltnak, és megmaradunk önállónak. Megfogalmaztunk egy olyan beadványt, amiben közöltük az illetékesekkel, miniszterelnökkel, parlamenttel, állami nyugdíjintézettel, alsóházzal, felsőházzal, hogy attól tartunk, hogy ez a rendelkezés diszkriminációhoz vezet, hogy csak az ortodox egyháznak van felajánlva, hogy csatlakozzanak. Mi azt ajánlottuk, hogy maradjunk önállóak, és majd mi döntsük el a lépés szükségességét és idejét. Becsületére váljon Theodor Stolojan-nak, az akkori miniszterelnöknek, visszaírt. Azt mondta, hogy semmi diszkriminációt nem lát benne, a törvény rendelkezései olyanok, hogy nyitva állnak bármikor, bárkinek, és amikor eldöntjük ugyanazokkal a feltételekkel befogadják a mi nyugdíjintézetünket is. Ettől a pillanattól kezdve szép csendesen kezdtünk tollasodni, mert a pénzek begyűltek, onnan, ahol kint voltak. A kamatokból vettünk egy teherautót, hogy jövedelmet hozzon, aztán, már meg volt rendelve a második, amikor rájöttünk, hogy nem jó üzlet. Aztán malom beindításán gondolkodtunk, földeket szerettünk volna vásárolni, hogy megmentsük a pénzt. Nem volt a legjobb jövedelmi forrás, de 2000 elején beindult jobban. Kató Béla püspök úr, akkor főjegyző lett a nyugdíjpénztár elnöke, másképpen látott sok mindent, szerencsés módon sikerült sok mindenről meggyőzni őt is, meg engem is, közösen bátorságra kaptunk, mellénk állt a nyugdíjbizottság is. Régebben nem mertek cselekedni, de az is lehet, hogy nem is volt rá szükség, mert minden gördült magától. 2000 után egy teljesen más, fiatalabb, meg kicsit jobban mozgolódó gárdával egészen másképpen lehetett már gondolkodni. A pénz állandóan gyarapodott, és szinte az egyedüli intézmény vagyunk, ahol még ma is van pénz.

 

Nem is látná szükségességét annak, hogy valamikor az állami rendszerbe betagolódjon a nyugdíjintézet?

Nem, mert a pénzünkkel mi is tudunk gazdálkodni. És meg is kell tanuljunk a pénzünkkel gazdálkodni. Az állami rendszer azért bukott meg, mert máshonnan hozzák a pénzeket, óriási kölcsönöket vesznek fel, hogy a nyugdíjakat fedezni tudják. Miért? Mert a befolyó pénzek elmennek máshová. Nem azt a célt szolgálják, amire rendelték. Miért gazdálkodjon más a mi pénzünkkel, ha mi is tudunk gazdálkodni vele?

 

Előreláthatólag mennyi ideig lesz jövedelmező a mostani nyugdíjpénztár?

Ez sokáig jövedelmező kell legyen, mert ha nem, akkor baj van. Azt mondják, a különböző statisztikákra hivatkozva, hogy a 67-es születésű generáció már nem fogja tudni mi az állami szintű nyugdíj, mert nem lesz már, aki fent tartsa a nyugdíjintézetet. Illetve a generációk közötti szolidaritás már nem fog működni, mert nem lesz annyi munkaerő, hogy a nyugdíjasokat eltartsa. Erre pedig idejében gondolni kell. Úgy látom, hogy mi ezt idejében elkezdtük, és van is aki folytassa, amit elkezdtünk.

 

Egyre több a nyugdíjas, és egyre kevesebb a dolgozó ember, egy dolgozóra 1,21 nyugdíjas jut a tavaly év végi statisztikák szerint, az előrejelzések szerint pedig a nyugdíjasok száma tovább fog nőni. Mi a helyzet a református egyházban, ugyanez a tendencia észlelhető? 

Ez a statisztikai helyzet érdekesen alakul, mi elmondhatjuk, hogy mindig jól álltunk. Ez az 1,21 jellemző az állami szektorra. 2012. december 31-én 2,93 százalék volt az arány, de volt ennél sokkal jobb is, tavalyelőtt és azelőtt is 3,43-3,23 között mozgott az évi átlag. Ez még mindig egy jó arány. Igaz, hogy csökkenő tendencia mutatkozik, és sokaknak aggodalmat okoz ez a tendencia, viszont optimista vagyok, az arány még egy jó ideig pozitív lesz, és szépen át fogjuk hidalni azokat a völgyeket, amelyek időközben adódnak. Azért dolgozunk most, hogy 20-30 év múlva, ha az arány egészen alacsony lesz, az akkoriaknak is biztosítva legyen a nyugdíjuk.

 

Most, hogy nyugdíjba ment, hogyan képzeli el tovább az életét?

Még nem tudom ezt pontosan megmondani. Még nem érzem, hogy nyugdíjas vagyok, elsejétől szinte minden nap bent voltam néhány órát, vagy ezért, vagy azért, de van négy nagyszerű fiú unokám. A legkisebbik 7 éves, a nagyobbik már 13, köztük van egy ikerpár, most lesznek negyedikesek. Habár eddig is sülve-főve együtt voltam velük, hiszen én vittem őket reggel iskolába, de gondolom most még több időm lesz, hogy foglalkozzam velük. Családi vonatkozásban sok mindent be kell pótolni, mert én szerettem dolgozni, és többször munkaidő felett is az irodában voltam. Mikor hazamentem, akkor a feleségem elment dolgozni, mert három váltásban dolgozott, igaz, hogy 3 éve nyugdíjba vonult, de hát el kellene menni utazni, rokonokat meglátogatni, mulasztásokat behozni.

 

Az interjú az Agnus Rádióban elhangzott beszélgetés rövidített változata. A teljes interjú itt, az Agnus Rádió honlapján hallgatható meg.