Gergely Zoltán műve megtalálta azt az arcot, amely mindannyiunk számára erőt és kisugárzást ad – ezekkel a szavakkal köszöntötte a közel hatszáz egybegyűltet Sztánán Pap Hunor lelkipásztor. Kós Károly szobrának felavatását eredetileg a sztánai farsang 100. évfordulójára, 2014. február elsejére tervezték, de Kós születésének 130. évfordulója is jó alkalomnak mutatkozott erre, és ekkor kaptak támogatókat – mondta a lelkipásztor. 

Markó Béla, a Kós Károly Akadémia Alapítvány elnöke elmondta, Kós Károly, akinek megadatott a budapesti élet is, de az itthonit választotta, nem a nyers, nehéz erdélyi élet ellenében lett egyik legfontosabb főemberünk, hanem éppen azáltal, hogy felismerte, ami itt van jó is, rossz is, az sehol másutt nincsen, és ami itt megteremthető, az másutt még csak meg sem álmodható. „Munkássága máig szóló tanulság mindannyiunk számára: vállald Erdélyt, ahol élned adatott, vállald erdélyi magyar népedet, de vállald azokat is, románokat, szászokat, akikkel együtt kell ezt a földet megművelned. Vállald akkor is, amikor nehéz, amikor sanyarú, ha izzadságos, mert amit te itt létre hozhatsz papíron és kőben, vagy fában, azt Erdélyen kívül sehol sem tudod életre kelteni, sem te, sem más. Ha képesek vagyunk így szemlélni a helyzetünket, akkor rá fogunk jönni, hogy erdélyinek lenni nem hátrány, hanem előny. Voltak még zseniális eleink, itt Erdélyben, de merem állítani, hogy Kós Károly volt a legerdélyibb erdélyi magyar.” – mondta Markó Béla.  

A Kós Károly Akadémia Alapítván elnöke elárulta azt is, hogy a tervezéskor felmerült az a kérdés is, hogy mit írjanak a talapzatra. Úgy határoztak, hogy minden tevékenységen, mesterségen túl maga a művész, Kós Károly a legfontosabb, ezért elég lesz annyit írni: Kós Károly / 1883 – 1977 – ebben minden benne van. Markó Béla szerint Kós Károly azáltal lett naggyá, hogy nem futott el a sorsától, hanem vállalta azt, és ezzel maradandó mintát adott nekünk.  

„Nekem ma a legtöbbet a Kiáltó Szó mondja. Egy helyen javítanék bele a Wikipediába. Kós Károly nem politikus volt, hanem államférfi, állam nélkül, egy kilátástalannak tűnő helyzetben, keresve a kiutat, amit a munkában, az erdélyi magyar szolidaritásban és önállóságban vélt meglelni. Ennek a képzeletbeli, ám egykor valóságos országnak, Erdélynek, 1921 óta van alkotmánya, a Kiáltó szó. Mi nem egységes magyarságból elszakasztott egyszerű lélekszám vagyunk – mondja Kós – de külön históriai egység ezer esztendő óta, saját külön erdélyi öntudattal, önálló kultúrával, önérzettel, tudtunk számolni minden helyzettel, tudtunk kormányozni, és tudtunk nehéz vereségek után talpra állni.”

Markó szerint ha Erdély más népei a Kiáltó szónak fontos passzusaiban a magyar jelzőt behelyettesítenék a sajátjukkal, a némettel, vagy a románnal, nyugodtan magukének vallhatnák ők is. Kós Károly azt hirdette, amihez ma is igazodnunk kell, építés, egység, önállóság, itt, ezen a földön, amelyet úgy hívnak: Erdély, Ardeal, Siebenbürgen, Transzilvánia. 

„A Kiáltó Szóban ott vannak azok az alapelvek, amelyekre fel lehetne építeni a jövőben egy méltányos erdélyi együttlétet. Meggyőződésem szerint Erdély számára valóban az a megoldás, ha az itt élő népek kialakítanak egy egyenlő viszonyt, egy együttlétet, és ugyanakkor a különlét különböző formáit, a különböző autonómia formákat, és ebben nyilván az is benne van, hogy ki-ki a saját identitását is megélheti. Kós Károly transzilvanizmusának a lényege éppen az volt, hogy miközben mindannyian részei vagyunk egy egységes magyar nemzetnek, a nemzeti identitásunk mindenképpen magyar, aközben itt, Erdélyben van egy sajátosságunk, hagyományként is, történelemként is, és jelenként is, hogy más kultúrájú, más nyelvű közösségekkel, népekkel élünk együtt. A Kiáltó Szó az én szempontomból még azért is nagyon fontos alkotmányos dokumentum, hogy így mondjuk, mert azt is kijelenti, hogy itt egy önálló életet kell élnünk, tehát egy önálló magyar társadalmat kell felépítenünk.” – nyilatkozta a helyszínen Markó Béla, a Kós Károly Akadémia elnöke. 

Magdó János, Magyarország kolozsvári főkonzulja szerint azon túl, amit elsoroltak Kós Károlyról, ő egy nemzetépítő volt. Mindig azt csinálta, amire szükség volt, amikor szükség volt, és ott, ahol szükség volt, és mindig értett ahhoz, amit csinált. A Kiáltó Szó a szülőföldön való megmaradás kiáltványa. 

Kántor Lajos irodalomtörténész Kós Károly kevésbé ismert műveiből, leveleiből idézve kiemelte, Kós Károly haláláig hű maradt meggyőződéséhez, azt vallva: az erdélyi magyar művészeknek, az értelmiségnek mindenkori kötelessége saját népének hűséges szolgálata, és ezt maga is messzemenően teljesítette. Anthony Gall építész, egyetemi docens azt hangsúlyozta, Kós Károly megelőzte korát, hiszen nemcsak épített, de egyben olyan intézményeket teremtett magyar nyelvterületen, amelyek előzménytelenek voltak, és ma is működnek. – Az ő építészete nem divat, hanem életfelfogás: ezért Kós Károly az építész szakma számára is nagy példakép – zárta beszédét a meghívott.

Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke elmondta, Kós Károly szobra előtt magabiztosan kijelenthetjük, egy olyan személyiség előtt tisztelgünk, aki a 20. századi erdélyiség, a transzilván szellemiség kiemelkedő és meghatározó képviselője. Egy olyan kor képviselője volt, amely viharos gyorsaságú változásaival a legnagyobb és legnehezebb kihívások elé állította a 20. században az erdélyi magyarságot. Egy olyan korban tudott máig érvényeset alkotni, olyan időben mutatott utat, amikor a trianoni döntéssel szembesülő erdélyi magyarság egyik része csak a gyors menekülésre akart és tudott gondolni, míg a másik oldalon a dermesztő rémület és a gyilkos passzivitás uralkodott el. Nemzeti kisebbségi létben, akkor, amikor úgy ér véget valami, hogy arra nincs felkészülve a társadalom, illetve valami olyasmi veszi kezdetét, amire még legrosszabb álmaikban sem reménykedtek, na igen, ilyen helyzetben kiutat keresni és irányt mutatni, csak a legkiválóbban tudtak. Kós Károly közéjük tartozott. Egy olyan eszmeiség továbbgondolására vállalkozott Kós Károly, amelynek az új politikai-társadalmi kontextusban, az I. Világháborút lezáró békeszerződések utáni új nemzetállami keretek között kellett utat találnia. 

„A transzilvanizmus most is a központosítás ellenében, erős nacionalista ellenszélben fogalmazta meg azokat a válaszokat, amelyek a kényszerű helyzetből fakadtak. Amennyiben azt vizsgálnánk meg, hogy a Kós Károly-i örökségből minek van a leghosszabb, legmeghatározóbb hatása a mai erdélyi életre, akkor pontosan a transzilván eszmeiségre tudnánk rámutatni. Azok az értékek, amelyeket ő képviselt a társadalompolitikai, közéleti munkájában, az intézményépítésben, intézményalapításban, a kisebbségi jogok érvényesítése területén, azok az elvek, és az a racionalitás, amely Kós Károlyt és nemzedékének legjavát mozgatta, merem remélni, hogy ma is továbbél.” – mondta Kelemen Hunor. 

A beszédek után Vincze Minya István kalotaszegi esperes megáldotta a szobrot, majd a debreceni Kós Károly Művészeti Szakközépiskola rövid műsorára került sor. Az ünnepségen közreműködött Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház művésze, valamint Moldován Blanka, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatója.

Galériánk megtekinthető az Erdélyi Református Egyházkerület facebook oldalán is.