A Vitus-Bulbuk házaspár történetével nem a beszélgetéskor találkoztunk először, hanem már az első interjú alkalmával, amikor Ruszka Sándorral és Margóval beszélgettünk. A két házaspár barátsága a két férfi, István és Sándor barátságára vezethető vissza, akik a teológiai képzésük alatt szobatársak is voltak, és éjszakába nyúlóan vitáztak. Érthető tehát, hogy a barátságuk révén szemtanúi voltak egymás életének, így az udvarlásokat is végig tudták követni. A Ruszka házaspárral készült beszélgetésben hangzott el, hogy amikor Vitus István a mostani feleségét bemutatta nekik, mint egy nőt az életéből, majd Emese rávágta, hogy A nő, akkor Sándor tudta, hogy István elveszett. Ezzel is kezdtük a jó hangulatú, sok felszabadult nevetéssel cifrázott beszélgetést. 

 

Arra volt igényünk, hogy a „mi” kialakuljon kettőnk között

 

István az ajtoni gyülekezet lelkipásztora, az Apafi Mihály Református Egyetemi Kollégium lelkész-igazgatója, Emese pszichológus, jelenleg körzeti logopédusként dolgozik. A bevezető kacagás után pedig az ismerkedésük körülményeiről faggattuk őket. „Volt egy közös kávézóhelyiség, ahova elég gyakran jártunk. Órák után beléptem a kávézóba és az egyik ismerősöm ült Emesével egy asztalnál, beszélgetett. Bemutatott neki, Bulbuk Emese, pszichológus. Ez valamiért felkeltette a figyelmemet, és szó szerint végig mértem.” – mondja István, amit Emese csak annyival egészít ki, hogy mikor István végigmérte, ő csupán állta a pillantását. Hosszú ideig csak barátok voltak. A nem hivatalos udvarlási időszak nagyon sokat tartott, két évet, ami heti több találkozást jelentett. „Egyszer csak leültünk egymás mellé és hosszasan beszélgettünk. Egyre mélyebb és mélyebb dolgokról és egyre személyesebb dolgokról beszélgettünk. Így talán megismertük egymást elég jól.” – mondja István, amit Emese azzal egészít ki, hogy hamarabb ismerték egymást baráti szinten, utána lett szerelmi kapcsolat. Jó alapozás volt, annak ellenére, hogy nem volt egy tudatos építkezés, keresték egymás társaságát. Közel egy éves hivatalos udvarlás után István megkérte a Emese kezét. „Érdekes módon akkor már nem jártunk kávézóba, nem volt igényünk a társaság ottlétére, hogy megtartsa ezt a keretet, amiben nézegettük egymást. Sok minden volt az életünkben, de ketten szerettük volna megélni. Akkor arra volt igényünk, hogy a „mi” kialakuljon kettőnk között, és mindenki mástól függetlenné váljon. Aztán egy idő után elkezdtünk megint társaságba járni.” – részletezi Emese a kapcsolatuk elejét. 

 

Leánykérés: gesztus a másik vallása felé

 

A lánykérés előtt Emese hazament a szüleihez Csíkszeredába. Karácsony lévén Istvánnak szolgálnia kellett. Karácsony előtti este István felhívta Emesét miközben ült a mosógépen, és azt mondta, hogy azon gondolkozik, hogy feltegyen, vagy ne tegyen fel Emesének egy kérdést, vajon Emese meg tudja válaszolni, vagy sem a kérdést. Emese erre azt válaszolta, hogy megvárja, amíg felteszi a kérdést, és akkor majd válaszol. István karácsony harmadnapján reggel érkezett meg, Emese kiment utána a vonatállomásra autóval és kimentek a csíksomlyói kegytemplomhoz. „Annyira reggel volt, hogy meg nem fordult a fejemben, hogy ilyen körülmények között szeretne lányt kérni. Felmentünk Szűz Máriához, elmondtuk az imákat, megfordultam, le volt térdelve, és kérdezte, hogy hozzám jössz-e feleségül? Mondtam, hogy igen.” – mondja nevetve Emese. A lánykérés után hazamentek, Emese először a testvérének mondta el a hírt, majd István és Emese közösen mondták el a Emese szüleinek és kérték az áldásukat. István szerint mindenki szeretné különleges helyen megkérni a jövendőbelijének a kezét, neki ez a tér tetszett, amely a Emese életében fontos volt. Református lelkipásztorként csak református vagy evangélikus vallású felesége lehet, István részéről fontos volt a gesztus a tér és a másik vallás felé, szerinte ez így méltóságteljes. 

A gyűrűk belsejébe olyan szavakat írattak, amelyeket egymással kapcsolatos helyzetekre használtak, és csak róluk szól. Sokat nem is gondolkodtak rajta, hogy mi legyen benne, hiszen ez a kettejük közötti kötelékről szól. 

 

Mellette önmagam vagyok

 

Mi fogta meg őket egymásban? István már a lánykéréskor azt szerette Emesében, hogy egy olyan élettárs, akivel együtt képzeli el az életét, a döntéseit, és eléggé független ahhoz, hogy legen saját véleménye, akár vitatkozni is tudjanak a véleménykülönbségeken. „Legyen meg az a kellő rátermettség, életrevalóság, ami nekem elég biztosíték ahhoz, hogy vele el merek indulni, rá merem bízni magamat. Ez fontos mai napig, hogy legyen önálló. Amikor nekem van szükségem támaszra, elfáradtam, ki szeretnék szállni a mindennapi életből, ő akkor tudja vinni a dolgokat, ne legyen követelőzés semmilyen irányba.” – mondja István komolyan. 

„Azt éreztem, hogy a mi tényleg arról szól, hogy én meg ő, és nem az, hogy valamelyikünk a másikba belefolyik, vagy nagyon függővé válunk egymástól. Nem kellett feladjak semmit, hogy neki jó legyen, vagy nekünk jó legyen. Mellette teljes értékű életet tudok élni és nekem is megvannak az elképzeléseim, vágyaim, nem kell a banalitásaimról lemondjak, nem kell másként mutatkoznom mellette, mint amilyen vagyok. Én ilyen vagyok, ez neki jó, és attól, hogy neki jó, nekem is az. Nem kell szerepeket játszak mellette, teljesen önmagam tudok lenni mellette. Úgy éreztem, hogy ettől a kettőnk kapcsolata, és a házasságunk is több.” – mondja Emese, akinek ez hatalmas biztonságot adott, hogy nem kellett megváltozzon érte. 

 

Katolikusból református önfeladás nélkül

 

Emese katolikus volt, ahhoz, hogy összeházasodhassanak konfirmálnia kellett, de mint vallja, ez sosem okozott gondot neki. A nagytatája református volt, az utolsó években ő járt vele református istentiszteletekre. A nagytatája úgy élte meg a hitét a katolikus felesége mellett, hogy része volt a katolikus közösségnek, mert a család együtt járt templomba. Amikor lebetegedett, akkor szeretett volna a református gyülekezethez tartozni. Emesének voltak a katolikus vallással kapcsolatosan fenntartásai, és már mielőtt Istvánnal megismerkedett volna játszadozott a gondolattal, de amikor meg kellett lépni ezt a lépést, akkor teljes komolysággal állt hozzá. A Kétágú templom egyik lelkipásztorához járt felnőtt konfirmációi felkészítőre, minden héten találkoztak, beszélgettek azokról a kérdésekről, amelyek Emesét foglalkoztatták. Ezek a beszélgetések mai napig élnek benne, és sosem érezte úgy, hogy ez kényszer lenne. 

„Ha gyerekeket kell együtt neveljünk, meg közösségben lesz lelkipásztor, akkor csak akkor tudok ilyen téren mellette lenni, ha ezzel kapcsolatosan nincsenek kérdéseim. Ha pedig gyermekünk születik, akkor nekem is ugyanebben a vallásban kell őt nevelnem, ezért bennem le kell legyenek tisztázódva dolgok, amelyek kérdések maradtak volna, ha nem beszélgetjük el a lelkipásztorral. Nekem fontos volt, hogy ezt megéljem.” – mondja Emese, hozzátéve, hogy soha nem érezte azt, hogy vannak tiltott kérdések, amelyeket nem tehet fel.

 

A házasság közösségi ügy

 

Emese – foglalkozása miatt – sokszor találkozik azzal az érvvel, hogy a papír nem ér semmit, minek összeházasodni? Fontos, hogy van egy hivatalos része is a házasságnak, és Isten színe előtt is társak, aki megvéd, és áldását adta erre a házasságra. „Azzal, hogy ezt a papírt megkapjuk, nagyon sok olyan minta indul be, amiket hozunk mind a ketten a családunkból, hogy mit jelent férjnek, és mit jelent feleségnek lenni. Ez nem mindig jó, hogy ezek a minták automatikusan jönnek. Másként viszonyulunk dolgokhoz, másként viszonyulunk egy-egy konfliktushelyzethez. Ezek automatikusan jönnek, miután férjnek és feleségnek tekinted a másikat. Az, hogy ezt nem tudod megélni egy elkötelezett kapcsolatban, hiány, amit addig nem tud megtapasztalni egy pár, amíg nem férj és feleség. Számomra azt jelzi a házasság, hogy komoly, és folyamatosan dolgozni kell, hogy az én és az ő minta anyaga közös legyen, amit majd a gyerekünk tovább visz magával.  

Párkapcsolathoz viszonyítva István szerint is minden megváltozik a házasságban, nagyon nagy lépés, hogy valaki így is elköteleződik. Szerinte a rítus fontos az ember életében. „A házasság is egy fajta beavatási rítus, egy együtt ünneplés a közösség előtt, annak a felvállalása, ami akarsz lenni, és akivé akarsz lenni a közösség előtt. Éppen ezért úgy gondolom – azzal szembe menve, amit sok ember mond, hogy a házasság magánügy –, hogy a házasság egy közösségi ügy, mert egy közösségen belül éled meg, egy közösségnek a részeként éled meg. Emberként fontosnak tartjuk a megfogható, materiális dolgokat, ami a valóságérzetünkhez kötődik. Abban a pillanatban, ahogy van egy házassági okleveled, ami megfogható, berámázható vagy összegyűrhető, abban a pillanatban nagyon másképp állsz hozzá ehhez a történethez.” – mondja István, és Emese hozzáteszi, hogy az elköteleződésnek, amely arról szól, hogy a másikkal akarunk egy életet leélni, ez a megkoronázása, maga az elköteleződési folyamat ezzel tud beteljesedni. 

 

A gyerekkel való kapcsolatból folyamatosan tanulunk

 

A házasság egy életciklus, és egy életciklus váltás krízis helyzetet okoz, jelenti ki Emese. A krízis nem egy negatív konnotációjú szó eben a helyzetben, hanem arról szól, hogy változáson megyünk keresztül. A változás egy folyamatot hoz magával, és ha befejeződik az a folyamat, akkor megélem azt az életciklust, és tudok tovább fejlődni. Ez közben fájdalommal meg konfliktusokkal jár, mint minden fejlődés. Amikor úgy érezzük, hogy felkészültünk a házasságra, akkor jöhet a következő életciklus, ami a gyermekvállalás. 

Gyermekük születése is hasonló volt a lánykéréshez, Emese hazament karácsonykor Csíkszeredába, István Kolozsváron maradt szolgálni, harmadnapján érkezett meg. Végül januárban született meg Áron. Három hetet voltak Csíkszeredában, de Emese nagyon várta, hogy visszajöjjenek Kolozsvárra. „Hosszú ideig csak rácsodálkoztam arra, hogy van egy fiunk. Nagyon jókat beszélgettünk, hogy mit kezdünk vele. Az elején csak átéltük az élményt. István első pillanattól fogva ott volt a fiúk életében, úgy a tisztába tevésnél, altatásnál, éjszaka felkelésnél. Sokkal tudatosabban kezdtünk el arról beszélgetni, hogy hogyan osszuk be az időnket, mit szeretnénk, külön-külön mit szeretnénk, lehet-e énidőm, mint anya. Amíg nincs gyereked, tökéletes szülő vagy, amint van gyereked, akkor jönnek a gondok. Voltak olyan megnyilvánulásaim, amikor úgy gondoltam, hogy amit én csinálok, az tökéletes, és senki más nem tudja annál jobban. Ilyenkor István elmondta, hogy ő az apja, ő is meg tudja csinálni azokat a dolgokat, mint én, tény, hogy nem úgy, ahogy én szeretném, vagy gondolom. Ez nekem anyaként nehéz volt, hogy kiengedjem a kezemből a kontrollt, ami valószínű a saját bizonytalanságaimból adódik.” Bár mindkettejük bizonytalanságából adódtak feszültségek, tudták erősíteni egymást, vonja le Emese a következtetést.

 

István szerin a házasság átalakul, de nem úgy, ahogy az ember elképzeli, nem lehet előre kitalálni. „Nem tudom nőként mit jelent anyának lenni, de tudom, hogy mit jelent férfiként apának lenni, és teljesen mást jelent, mint az anyáknak. Nekik van egy belső, rejtett tudásuk, az apáknak nincs. Teljesen máshonnan indulunk, mások a gesztusaink, mások a reflexeink, más a viszonyulásunk. Míg egy anya tud ösztönös lenni, addig egy apa nem. Az apa tanul. Anyaként kilenc hónapig valakit magadban hordsz, és szó szerint össze vagy nőve vele. Te, a másik fél, ezt csak kívülről nézed. Sokáig érdekes tapasztalat volt az, hogy ránéztem a fiamra, és nagyon erősen és tudatosan előjött belőlem, hogy ő egy különálló lény. Tudomásul kell venni, hogy nem az én játékszerem, elképzelt lehető legjobb változatom lesz, hanem különálló lény, van saját hangja, saját akarata, keresztül tudja vinni, ha akarja. Másrészt érdekes volt tudomásul venni, hogy apaként a gyerekeddel való kapcsolatodból folyamatosan tanulsz. Így tanulod meg a hibákat kiküszöbölni. Ez nagyon hosszú ideig tart. Van egy nyolcéves fiunk, mai napig tart ez a folyamat.” 

A házasságukra való tekintettel azt kellett megtanulják, hogy úgy állítsák be az egyensúlyt a családban, hogy a gyermek a család része. Nem kettejük között, vagy felettük van a hierarchiában, hanem alattuk, ők a felelősek érte. Ők pedig férj és feleség, ami nem a gyermek ellen szól, hanem mellette. Ha boldogok férj és feleségként, akkor boldog apa és anya a gyereknek. 

Hogy ne feledkezzenek bele az apa-anya szerepbe, és ez ne stabilizálódjon, közös utazásaik alatt beszélték át a dolgaikat. Eltelhet sok idő a mindennapi rutinnal, de amikor valamelyikük úgy érzi, hogy le kell üljenek beszélgetni, akkor ezt jelzi a másiknak, mindent félretesznek, és leülnek beszélgetni. Tisztázzák egymás számára, hogy még mindig ugyanazok egymásnak. 

 

Az egymás megélése a legjobb tankönyv

 

Szakmájukból kifolyólag mind a ketten találkoznak házaspárokkal, arról kérdeztük őket, hogy mit látnak, mi az, amit ebből kamatoztatni tudnak. Emese pszichológusként megpróbál csak a szakmai énjével jelen lenni a beszélgetésekben, ami nehéz, de megpróbál semmit nem hazavinni a beszélgetésekből, mert akkor elkezdné a pszichológus szemével nézni a kapcsolatát és a gyermekét, amikor otthon van, akkor családanya, feleség. Nehéz ezt jól egyensúlyban tartani, de folyamatosan erre törekszik. „Nagyon könyv szerint szeretnék élni az emberek az életüket, talán a házasságukat is meg a gyereknevelést is. Ezek kemény és berögzött illúziókká válnak, abba betegednek bele, hogy ezt nem tudják elérni. Arra kell emlékeztetni őket, hogy ezek mennek zsigerből is. Vannak ösztöneink és tapasztalataink, amik a kemény belefektetett munkát kiegészítik. Tökéletesen nem lehet csinálni, viszont zsigerből, egymásra hagyatkozva működik. Az egymás megélésével sokkal töbre jutnak, mint a könyvekkel, amik leírják, hogy hogy kell tökéleteseknek lenni.” – mondja Emese.

István a legjobb szolgálatot férjként és apaként úgy tudta elvégezni, hogy száz százalékosan megbízott Emesében, mint édesanyában, még akkor is, amikor ő nem volt biztos magában. A férj az első rangú, leghitelesebb visszajelzője annak, hogy a felesége jól csinálja, a kompetenciájának a megerősítése ez. Lelkipásztorként azt látja, hogy a határok mások, ha a két szakmát nézi. Emese terápiás helyzetben dolgozik emberekkel. Gyülekezeti lelkésznek lenni más, a terek egybefolynak. Jóval közelebb engedi az embereket. Emese a szakmaiságánál fogva tud neki abban segíteni, hogy egyértelműsít helyzeteket, hogy hol lép túl határokat emberekkel szemben, emberek hol lépnek túl határokat vele szemben.  Van egy családi, egyéni, szakmai egészség, amire vigyázni kell, mert így tudnak leginkább szolgálni. 

 

A vőlegény és a menyasszony házasságkötésre készülnek, nem a házasságra

 

Amikor ezt kérdezzük meg tőlük, hogy mit ajánlanak azoknak, akik most készülnek házasodni, akkor az alapos felkészülést emelik ki mind a ketten. „Érdemes elmenni egy profi jegyesbeszélgetésre. Van egy alapmondat, ami nekem is nagy felismerés volt, hogy valójában a vőlegény és a menyasszony nem a házasságra, hanem házasságkötésre készülnek. A házasság csak azután jön. Fel kell készülni, hogy a különböző helyzeteket kezelni tudjuk. Egy profi jegyesbeszélgetés tud segíteni.” – hangsúlyozza István, aki a gyülekezeti közösséget is fontosnak tartja, amelyben a család él, hiszen egy gyülekezet nem tanácsokkal, hanem konkrét feladatok átvállalásával is tud segíteni a család életén. 

Emese a nyíltságot emeli ki, azt, hogy a pénzügyeket, a gyerekvállalást, a karriert ne kezeljék tabu témaként. Ehhez viszont, hogy ne fussunk el a legfontosabb kérdések mellett, biztonságban kell éreznünk magunkat a másik mellett.

 

Kiss Gábor