Tudományos konferenciával ünnepelték a Református Család alapításának 90. évfordulóját Kolozsváron, május 24–25-én. A Szolgálni szóval, betűvel, tettel című rendezvény visszapillantást kínált az elődök munkájára, elgondolkodtatott a szolgálat, a belmisszió mindenkori formáiról, különös hangsúlyt fektetve az írás szerepére.

Az eseményen Kató Béla püspök tartott nyitó áhítatot a Zsolt 103,2 alapján. Felhívta a figyelmet arra, hogy a kilencven évért való hálaadáskor nem szabad megfeledkeznünk a nyomorúság, tiltás éveiről: „Amikor életünket Isten elé visszük, nem lehet egy év sem hiány, amiért ne kellene hálát adnunk.” Elmondta: minden egyházi sajtótermék, minden igehirdetés, megszólalás eligazodási pontként lehet a jelen az emberek életében. Szükségünk van támpontokra, belső iránytűre, mint a hit, család, nemzet, természet, rend, hiszen az embert értékrendje határozza meg, ez életvezetésünk fonala. A Trianon utáni értékrend kialakításában nagy szerepe volt a belmissziós mozgalmaknak. Ekkor kapta össze magát az egyház, és szükségessé vált a sajtó – erről szólt az időszak, amikor a Református Család megjelent az asszonyoknál, családokban, otthonokban. Értékrendünkben pedig a család az alapsejt, amely megtartja a társadalmat, a világot.

Dr. Lukács Olga, a Református Tanárképző Kar dékánja köszöntésében a szolgálat és szeretet ünneplésének jelentőségét hangsúlyozta. „A szolgálat tulajdonképpen keresztyén életünk egyik fő eleme, az igaz élet mibenléte pedig a szolgálat és az áldozat. Az isteni terv a munkát rendelte az ember természetéhez, így ha feladatainkat jól, őszinte szívvel végezzük, a jutalom magától érkezik” – hangzott el. Lukács Olga hozzátette, a lélek gyümölcséből fakad, hogy jót tegyünk másokkal, szeretetet, őszinteséget tanúsítsunk az élet minden területén. A Református Család a tanítás, nevelés szószólója lett, nők és férfiak közösen dolgoztak e nemes ügyön, végezték a missziót, a szolgálatra és annak szeretetére való nevelést, az olvasók tettekre buzdítását. Ezt szeretné ma is tenni a lap.

Borsos Melinda, az Erdélyi Református Nőszövetség elnöke szerint a lap jó eszköznek bizonyult a nőszövetség és az egyház belmissziós céljainak megvalósításában, a családok hitvallásos öntudatát erősítette, kitekintett a közéleti eseményekre. Missziója úgy papírra vetni a világot, hogy közben Istenre mutat, akinek jelenlétével történik minden. Az új kommunikációs eszközök térhódítását látva felvetődik a kérdés, hogy van-e még létjogosultsága a nyomtatott sajtónak? Annyi a feladatunk, hogy kitartással folytassuk a szolgálatot, és megírjuk a lapot – jelentette ki az elnöknő.

Szegedi László generális direktor az Erdélyi Református Egyházkerület jelenlegi belmissziós helyzetéről alkotott átfogó képet. Rámutatott: a református média, a megjelenő lapok, újságok mind hasznos eszközök az üzenet hordozására, azonban sokszor nem használjuk ki az általuk nyújtott lehetőségeket. Az írott médiának három fontos célt kell követnie: alakítsa Krisztus útját az emberhez – segítséget kell nyújtania az ige tolmácsolásában, érthetővé tenni az olvasó számára. Utat készítsen az embertől Krisztusig – megmutatni, mi az értelemszerű élet, amely Krisztusban fogan, támpontot nyújtani a tájékozatlan embernek, hogy hitre jusson. Utat készítsen embertől emberig is – fontos a gyülekezeteknek egymásról tájékozódni, a jó példákat közvetíteni. „Az egyházi sajtónak is bírnia kell a Szentlélek Isten áldását” – jelentette ki Szegedi László. Hozzátette: egyházunk évente ötezer lélekkel csökken, így minden eszközt meg kell fogni, köztük a sajtót is, amivel formálni lehet a Krisztus és emberek közötti utat. A Református Családnak véleményformálónak kell lennie, keresztyén modellt kell felmutatnia ebben a környezetben.

A Református Család történetéről dr. Püsök Sarolta, a lap főszerkesztője beszélt röviden. 1929 januárjában indították, havonta két lapszámot terveztek, és az évben meg is jelent 23 lapszám, de a továbbiakban évről évre csökkent, majd évi 12 szám maradt. Mindebben a gazdasági világválság is közrejátszott, nehezen jutottak hozzá az anyagiakhoz, hogy kiadhassák, terjeszthessék a lapot. Az akkori Kolozsváron mindenki vállvetve segített az indításában, Makkai Sándorné Borsai Mária püspökasszonynak is oroszlánrésze volt benne. A nők inkább a háttérből irányítottak, magát a szerkesztői munkát Maksai Albert teológus vette kézbe, aki az utolsó, 1944-es megjelenésig jelen volt. Kiváló munkatársa volt Pilder Mária, a nőszövetség utazótitkára. Sok teológiai tanár felesége, művelt kolozsvári református hölgyek tevékenykedtek a lapnál, a kincses városban szerkesztették, de országos szórású volt, 1000-1200 emberhez jutottak el. A Református Család 1992-ben indult újra Csiha Kálmánné Nagy Emese jóvoltából. Jelenleg több mint 5000 példányban terjesztik.

Dr. Kocsev Miklós, a Károli Gáspár Egyetem Hittudományi Karának dékánja A belmisszió és teológia a Magyar Református Egyházban címmel tartott előadást, Magyarország két világháború közötti időszakára fókuszálva. Rámutatott: örök kérdés marad a mindenkori egyház számára, hogy melyek azok a rétegek, akikkel nem tud szót érteni, akikhez nem tud eljutni? Az egyház jelentős tömegeket veszített a 19. század első felében Nyugat-Európában, később Magyarországon is. Amikor látható volt, hogy a megszokott módszerek nem használnak, az emberek megszólíthatatlanokká válnak, fontos szemponttá vált a családok, rászorulók gondozása. Az előadó elmondta, a misszió és diakónia gondolata párosul egymással, a kettő egymást előfeltételezi. Akkor tudunk embereket megszólítani, ha odafordulunk feléjük. A magyarországi missziói gondolkodás meghatározó alakjai Forgács Gyula, Makkai Sándor, Victor János, Csikesz Sándor voltak.

A konferencia második napján dr. Buzogány Emese tartott áhítatot, majd dr. Adorjáni Zoltán a kolozsvári teológiai tanárok katedrán kívüli belmissziós szolgálatát mutatta be. Az Erdélyi Református Egyházkerület igazgatótanácsa 1922-ben vetette fel a belmisszió halaszthatatlan kérdésének megtárgyalását, és javaslatot terjesztett elő egy Belmissziós Bizottság megalakítására, amelynek minden teológiai tanár tagja lett. Imre Lajos, a gyakorlati teológia tanára készített szabálytervezetet a kérdés rendezésére. Imre Lajos amellett állt ki, hogy a belmisszió az akkori egyház legsürgősebb kérdése, semmiképpen sem lehet egyházon kívüli. Tisztázta, hogy a belmisszió magának az egyháznak, a gyülekezeteknek feladata, amely felöleli az egyházépítést, az egyháztársadalmi és vallásos tevékenységet. Mindezt magának az egyháznak, a gyülekezeti tagoknak kell végezniük. Az egyházkerület végül 1923-ban elfogadta a belmissziós szabályzatot, a bizottság pedig már egy év múlva biztató eredményeket tudott felmutatni. 1933-ban létrejött az Egyházkerületi Missziói Tanács, amely összehangolta az egyre szélesebb körökben kibontakozó munkát. Az Erdélyi Református Nőszövetség 1928-ban alakult meg a kolozsvári teológia dísztermében. Létrejöttét hosszas előkészület előzte meg, Makkai Sándor püspök is szorgalmazta. Első elnöke Makkai Sándorné Borsai Mária lett, utazótitkára Pilder Mária. A munka eredményessége azonban annak is tulajdonítható, hogy a nők egyházi tevékenységének ekkor már hagyománya és tapasztalata volt, több erdélyi és királyhágómelléki településen működtek már női munkacsoportok, néhány településen már az előző században.

A diakóniai szolgálat két világháború közötti felvidéki helyzetét drd. Csík György mutatta be. Az elszakadás után a Csehszlovákiába került egyházaknak önszerveződővé kellett válniuk, kialakították az új egyházvezetést, viszont elmaradt az egyházi törvények állami megerősítése, a lelkipásztorok szerepe rendezetlen maradt. A magyar államtól fizetéskiegészítést, kongruát kaptak, a csehszlovák állam azonban ezt csak azoknak folyósította, akik letették a hűségesküt, megbízható állampolgárokká váltak – kevés ilyen lelkipásztor volt. Bérük rendkívül alacsony, a végzettség nélküli munkások szintjén volt. Számos lelkipásztornak a húszas évek közepén még nem volt állampolgársága, és fennállt az országból való kiutasítás lehetősége. A szellemi határzár is akadályt jelentett, ennek ellenére 14 újság indult a térségben. A belmisszió kezdetben az egyházvezetéstől függetlenül bontakozott ki, és ellenszenvet váltott ki az elöljárók részéről, a kritikák azonban nagyrészt alaptalanok voltak. A reformátusok árvaházakat hoztak létre, sok esetben maga a gyülekezet is végezte az árvák gondozását.

Dr. Tömösközi Ferenc szintén a felvidéki belmisszió múlt századi helyzetét ecsetelte történetekkel, személyes példákkal. A trianoni elszakadás utáni szükséghelyzetben az egyházkerületeknek szükséges volt együttműködniük, azonban rengeteg konfliktus született – a belmisszió szerepéről sem értettek egyet. A losonci teológia újabb konfliktusforrást jelentett: a fiatalok misszionálni szerettek volna, megírták a belmissziós munkatervet, ezt azonban nem mindenki nézte jó szemmel. Annyira nagy igény volt a belmisszióra, hogy egyes gyülekezetek kihagyták a lelkipásztort a tevékenységből, felütötte fejét a szektásodás, ezért is volt szükség a munkaterv, a konkrét szabályozás megírására. A belmissziós konferenciákat az egyetemes konvent is támogatta, keleten, Kassától Losoncig szépen működtek, nyugaton viszont ismét problémák akadtak. Egyszerre voltak bibliai és közéleti jellegűek, ismert előadókat hívtak meg. Azonban sok kritika érte az összejöveteleket amiatt, hogy esetenként lakomázással, mulatsággal zárták, elveszítette lényegét.

Dr. Barnóczki Anita Sajátos szerepvállalás az egy és változatlan küldetés teljesítésében címmel tartott előadást. Rámutatott: az élet és áldás növekedésének szolgálata nélkül nem egész az ember. Ez a kiválasztott nép feladata is. A küldetés változatlan, Krisztus sem változtat az alapcélon. Amikor szűk körben végzett szolgálatunkra gondolunk, helyezzük bele a nagy képbe, Isten hatalmas tervébe, amelyben egy kis részt vállalunk, de azt is fontos észrevenni, hogy vannak egyéni és közösségi feladatok is. Magyar református identitással hogyan lehet a küldetést teljesíteni? Ez nem tisztán vallási, hanem kulturális identitás is, a magyar nyelv pedig meghatározó a misszióban – mondta el az előadó, majd cigánymissziós tevékenységeiből hozott fel példákat, és összehasonlította a Református Család és a magyarországi egyházi sajtó kiadványait.

Dr. Lukács Olga Pilder Mária életét mutatta be. A szász gyökerekkel rendelkező, katolikusnak született asszony kora egyik legműveltebb női egyénisége volt, tanítónő, magyar-német nyelvet, történettudományokat, tornát taníthatott, majd vallásoktatásra is képesítést szerzett. Sokoldalúságát gyarapítja, hogy a lévitaszolgálatra való képesítő vizsgát is letette. A görög nyelvben is jártas volt, első nő professzora a budapesti teológiának. Édesanyja halála után hazaköltözött Brassóba, itt fedezte fel Nagy Károly püspök, és felhívta Kolozsvárra. Maga Pilder Mária fogalmazta meg, hogy hivatásának érzi, hogy teljes életét a nevelésnek szentelje. Mindenről lemondott, csak az egyházi munkának szentelte életét. 1920-tól tevékenykedett Erdélyben, a kolozsvári leányközépiskolában, Nagyenyeden, majd a kerületi belmissziós munkát irányította, 1928-tól a nőszövetség utazótitkára. 1933-tól a diakonisszaképző munkatársa, majd vezetője volt, az Út folyóiratban pedig a nőkhöz, lelkésznékhez szólt. A teológiai professzorok is nagy tisztelői voltak.

Dr. Rácsok Gabriella Marilynne Robinson kálvinizmusáról, tudományos műveiről és regényeiről tartott előadást. Az írónő az 1980-as Housekeeping című kötetével robbant be a köztudatba, a Gilead és Lila regényei magyarul is megjelentek, illetve két esszékötetet is kiadott. A kálvinizmus arcait vizsgálja, Kálvin-szakértő és Kálvin-követő. A kongregacionalista egyház tagja, laikus igehirdető, nem lehetett lelkész, így inkább az irodalomtörténészi pályát választotta. Esszéiben az Észak-Amerikában uralkodó torz Kálvin-felfogásokat igyekszik helyretenni, új színben tünteti fel a reformátort. Gilead című kötetében úgy gondol Istenre, mint életünk színdarabjának közönségére. Teológiai írásaiban hatalmas alázat és tisztelet érezhető.

Dr. Püsök Sarolta: Papnék szerepvállalása a két világháború közötti erdélyi belmisszióban címmel tartott előadást. Elmondta, a 19. század végén, 20. század elején még nincs saját hangja az asszonyoknak, papnéknak. Vásárhelyi János 1915-ben a Református Szemlében arról értekezik, hogy a református papnéknak lehetőséget kellene teremteni arra, hogy szervezett formában is megosszák egymással jó gyakorlataikat. A szászok ellenben már akkor szervezett formában gyűjtik össze a nőket, van központi nőszövetségük, Beszterce vidékén pedig papnészövetség is működik. 1927-ben létre jön a Papnék Evangéliumi Szövetsége, 1928-ban az Erdélyi Református Nőszövetség, Magyarországon pedig a Református Lelkésznék Szövetsége. Az anyaországban 1928-ban megjelenik a Református Lelkésznék Lapja, Erdélyben 1927-től az Út folyóiratnak van lelkésznékről szóló rovata. A szervezett formák ellenére szükséges újra és újra sarkallni a lelkésznéket, hogy tartsák meg a szerveződéseket. Ravasz László hármas feladatkört szab a rájuk: önfeláldozó édesanya, jó társ és gazdasszony, akinek „stílust kell teremtenie, ideált mutatnia”. Nem várhatjuk el az összes tevékenység levezetését, a sokoldalú feladatok elvégzését a papnéktól, de az igehirdetésre való figyelés, ennek megbeszélése, férje számára a visszajelzés rendkívül fontos – jelentette ki Püsök Sarolta, majd hozzátette: a két világháború közötti asszonyok példát mutatnak a mai nőknek is, a mai lelkésznéknek pedig ideje lenne újra konkrétan megfogalmazniuk céljaikat.

 

Berekméri Gabriella

Fotó: Kiss Gábor, Berekméri Gabriella