Családi hangulatban, egy kisebb irodában gyűlt össze a tordai egyházmegye lelkészértekezlete Aranyospolyánban június 12-én. A Tordai egyházmegye a legkisebb az Erdélyi Református Egyházkerületben, 13 lelkipásztor tartozik ide. Az esperesi hivatalban Mihály Lajos esperes köszöntötte az egybegyűlteket, majd Oláh Mátyás a Tordai egyházmegye lelkészértekezleti elnöke  is üdvözölte a szinte teljes létszámban megjelent lelkészi közösséget. 

Bevezető áhítatot Vitus-Bulbuk István ajtoni lelkipásztor tartott, aki a pünkösdi ünnep után a Szentlélekről beszélt, és kérdezett egyben, hiszen, mint mondta, nem kész válaszokkal érkezett, kérdései vannak, amelyeket közösen meg lehet beszélni. A lelkipásztor az első gyülekezetről is beszélt, elmondta, ahogyan akkor működtek, az az akkori társadalmi problémákra volt válasz. Nem kell pont úgy élni nekünk, mint nekik, viszont hiányzik az a lelkesedés belőlünk, ami bennük megvolt. A Szentlélek általi lelkesedés nem pillanatnyi rajongás volt. Ez hiányzik ma az egyházból, ezen kellene javítani. 

„Gyakran találkoztam azzal, hogy nagyon jól meg tudták mondani a lelkészek, hogy miért nem lehet valamit, de azzal kevésbé, hogy valaki azon gondolkodik, hogy miért lehetne. Sokkal nagyobb lelkesedésre van szükségünk. A körülmények általában kimondatják velünk, hogy nem lehet valamit megtenni, holott a Szentírás arról beszél, hogy azt is meg lehet tenni, amiről úgy gondoljuk, hogy emberileg lehetetlen.“ 

A lelkipásztor áhítatában a közös munkát emelte ki, másképpen lehetne dolgozni, ha tudná a lelkészi közösség, hogy közösen miben lehet előrehaladni. Legyen egy cél, ami közös, amiben segíteni tudják egymást a lelkipásztorok, amiben motiválni tudják egymást. Nincs igazi lelkesedés Lélek nélkül. A léleknek pedig emberekre van szüksége. – zárta mondandóját Vitus-Bulbuk István.

A lelkészértekezlet meghívott előadója Dávid István kolozsvári egyetemi lelkész volt, aki az igehirdetés milyenségéről beszélt a lelkipásztoroknak. Dávid István a fiatalok visszajelzései alapján állította össze azt az elvárásokkal teli listát, amit egy igehirdetésnek tartalmazni kell. A lelkipásztor szintén kérdések sorozatát hozta szolgatársai számára: Tudjuk, hogy hogy kell beszélni az igéről? Tudjuk, hogy miért állunk ki prédikálni? Mit akarunk? Az igéről beszélni, vagy igét hirdetni? Érezzük a súlyát annak, hogy ami elhangzik, az Isten igéje?

Az egyetemi lelkipásztor elmondta, az egyetemisták el merik mondani, hogy mit gondolnak. Ugyanakkor azt tapasztalja, hogy nincs markáns különbség a fiatalok és az idősek elvárásai között. A fiatalok visszajelzései alapján a következőket mondta el Dávid István az igehirdetésről: tartsa fenn a figyelmet, gondolkodtasson el, azt szeretik a fiatalok, ha nem a szószékről hanem mellőlük beszél a lelkipásztor, ne mondja meg a tutit, vezessen, mozdítson ki, legyen őszinte, legyen benne a lelkipásztor élettörténete is az igehirdetésben. Ne arról szóljon, hogy az élet szép, amikor mindenki komoly problémákkal küzd. Az igehirdetés legyen követhető, összegezhető. 

Dávid István a lelkipásztor személyéről, az igehirdetéshez való hozzáállásáról is beszélt. Ha az igehirdetés csak munka, akkor az igehirdető hamar kifullad. 

„A fiatalok azt várják el, hogy köztük és velük együtt éljek. Ha nem szeretem az embereket, akkor hirdethetem nekik az igét, de az ellenkezőjét fogom elérni. Tudnom kell, hogy milyen gondok vannak, kiknek beszélek, és ennek tudatában kell egy igehirdetési tervet kidolgozni. Az igehirdetés tanúságtétel. Az az igehirdetés, amely csak tanítás akar lenni, amelyből kihagyjuk saját magunkat, akkor nehezen fog eljutni a fiatalokhoz az, ami amúgy igaz. Az igehallgatók támpontot akarnak, egy lépést feléjük, velük. A kegyelmet nem megoldásként, hanem megváltásként kell kezelni.“ – mondta az ifjúsági lelkész. 

Dávid István az egyik egyetemistát idézte, aki azt írta, azt szeretni, ha az igehirdetés az észre hat, de a szívet akarja elérni. Gyülekezeti mélyfúrást kell végezni. Nem lesznek a fiatalok a jövő gyülekezete, ha most nem nekik szól az egyház. Dávid István előadása végén arról is beszélt, hogy fontos a lelkészek képzése, de az is fontos, hogy hozzáértőket vonjanak be, de a szakmaiság mellett ugyanilyen fontos a lelkipásztor hiteles élete is.

Szöveg és fotó: Kiss Gábor