Kató Béla a holokausztról és a kisebbségi felelősségről

A sepsiszentgyörgyi beszédében azt mondta, kollektív felelősséget kell vállalnunk a holokausztért. Ez Kolozsváron, a holokauszt-emlékmű avatóján másnak a szájából is elhangzott. Mi az, ami ma a református egyházat emiatt terheli? 

– A református egyházat, a református embert terheli, hogy abban a korban, időben elődeink nem látták be, és nem ismerték fel, hogy az igazság kimondása és az amellett való kiállás minden korban kötelező, mert ha nem, akkor a saját életünkön is meg fogjuk látni ennek a hatását. 

A Szentírásban az egyik legjobb példa erre a Nábót szőlőjének története. Azt olvassuk, hogy ott is megkívánja a király, Akháb a szőlőst, és mindent bevet annak érdekében, hogy megszerezze magának, még a királyi jogart is, az akkori igazságszolgáltatást. Keres hozzá egy ideológiát, amiért ő ezt megteheti. Viszont a környezete nem lázad fel, nem szól ez ellen semmit, ennek egyenes következménye, hogy ez az ember olyan diktátorrá válhatott, amivel a környezete életét is ez tönkretette. 

Van egy egészen közeli példánk is: amikor 1948 körül az első földelvételek, kisajátítások megtörténtek, először a nagybirtokokra, a gazdagokra vonatkozott ez, és egy csomó kisember kuncogott, és azt mondta, hogy megérdemlik, vegyék el tőlük, mert ilyenek meg olyanok. Miután ez megtörtént, másoktól is elvették a földet; nem azért, mert ítélet született volna arról, hogy hamisan gyűjtöttek vagyont, vagy nem fizettek adót, vagy csaltak, hanem csak egyszerűen azért, mert ebbe a kategóriába tartoztak, és mindegy volt, hogy kicsoda, micsoda, elvették. A végén oda jutott a társadalom, hogy az utolsó kisembernek is be kellett szolgáltatni a szénát, a termést, ha a kertjében két és fél árnál több volt, vagy azt is elvették tőle. 

Történelmi nyomait láthatjuk, hogy ha egyszer megindul valami, függetlenül attól, hogy kivel történik, és nem állunk ki az igazság mellett, akkor az mind vissza fog szállni a mi fejünkre. Ez a mi felelősségünk és bűnünk, hogy az akkori társadalom ezt nem fedezte fel, és nem állt ki az igazság mellett. Lehet sokféle magyarázatot találni, viszont tudni kell, hogy a bátor kiállásra minden korban és minden időben szükség van. 

Ma is ez a kérdés, sunyítunk, visszahúzódunk, amikor olyan dolgok történnek, mint például a Mikó kollégium kérdése, amelyre mondhatják, hogy az nem a miénk, nem tőlünk vették el, de ebből következik, hogy majd holnap be fog jönni a te kapudon is az igazságtalanság, és az élet élhetetlen lesz. 

Ha az ember tettétől függetlenül bárkit meg lehet fogni, el lehet vinni, ki lehet taszítani, akkor ez abszolút ellentétes a keresztyén gondolkodással. Minket egyenként kell személyenként nyilvántartani, mert az Isten is egyenként tart bennünket nyilván, és sohasem kollektív módon ítélünk el, vagy jutalmazunk valakit. A ki nem állás haszonélvezője vagy károsultja egy közösség is lehet. 

A holokauszt története azt mutatja, hogy amikor valakit faji, nemzeti mivoltából kifolyólag ki lehetett irtani, akkor ott kollektív bűnösségről kell beszélni. 

Mi az, amit a református egyház meg tud tenni azért, hogy a holokauszt még egyszer ne történjen meg? 

– Azokat az embereket, akikkel ez megtörtént, nem tudjuk visszahozni, és azoknak a helye nagyon sok szempontból üres. Csak azt tudjuk megtenni értük, hogy elismerjük mindazt, amit elődeink nem tettek meg, és mi pedig ma megpróbáljuk nem ugyanazt elkövetni, és kiállni minden olyan igazságtalansággal szemben, ami ma szerte a világban történik. Ez egy emlékezőnek kötelessége, és amikor a soha többét mondjuk, arra gondolunk, hogy tényleg ne fordulhasson elő, de ehhez tenni is kell valamit. 

A világ nem abba az irányba halad most, hogy itt többet soha ne történhetne ez meg, hanem a mai napig is történik folyamatosan a világ valamelyik pontján ugyanilyen irtás, ha nem is ekkora méretekben. De a megbélyegzés mindennapos, a kisebbségi létünkben is gyakran érezzük ezt, hogy kollektíven ítélkeznek felettünk, vagy éppen kollektív jogokat nem akarnak megadni, és ez mind valamiképpen annak a megismétlése, az emlékek meggyalázása, és annak a bizonyítéka, hogy mi nem tanultunk, hanem ugyanazt ismételjük, ami akkor történt. 

Kisebbségiként talán még inkább felelősségünk és kötelességünk, hogy a jogtalanságok ellen kiálljunk, hiszen a kisebbségieket nagyon gyakran megpróbálják elnyomni, súlytalanná tenni. 

– Nagyon fontos, hogy milyen felelősséggel tartozik egy kisebbség. Szokták azt mondani, hogy felfelé alázatos, és lefelé gyalázatos. Ebben a mondatban benne van, hogy ha tényleg nem vagyunk elég érzékenyek a saját környezetünkben élő, vagy éppen a kisebbségen belüli kisebbség gondjaira, akkor azt jelezzük: ha a többség arroganciája lehetőséget ad arra, hogy ne tekintsünk a kicsire, azzal elfogadjuk, hogy ugyanígy jár el a világ velünk szemben is. Nagyon fontos, hogy a kisebbség hangoztassa a szavát, de az örök igazság mellett próbáljon kiállni, és megmaradni benne. 

Miközben felelősségről beszélünk, azt látjuk, hogy pont azok az ideológiák, amelyek ezeket a népirtásokat okozták, Európában egyre nagyobb hangot kapnak. 

– Ez szomorú. És ez gondolkoztasson el bennünket, hogy tényleg soha többet nem fog ez előfordulni velünk? Naponta azt látjuk, hogy ezek a szélsőségek erősödnek, és olyan követelésekkel állnak elő, amelyek kiutasítást, kizárólagosságot, esetleg megsemmisítést jelentenek. A dél-szláv háborúról tudjuk, milyen szörnyű volt. De ha azt mondjuk, hogy Ukrajnában tűnjenek el az oroszok, a tatárok, az ilyen, vagy olyan gondolkodásúak; Franciaországból tűnjön el minden roma, ne dolgozzon nálunk, ne telepedjen le nálunk, ez olyan kérdéseket vet fel, amiben igenis kollektíven zárunk ki közösségeket magunk körül. 

Nyilván, ezeknek mind van gazdasági vetülete is. Ha visszatérünk a holokauszthoz, annak is van gazdasági oldala, hogy kinek a kezében van, miért nála van, miért nem nálam van? Miért jön hozzám, miért veszi el a munkahelyemet? Ezeket nagyon fel lehet erősíteni, ahelyett, hogy a világ a szabályait, a törvényeit rendeznék és konzekvensen betartanák. 

Van, aki gazdagodhat nyakló nélkül, adózás nélkül, csalással, és ez átalakítja a társadalmat egy idő után, de nem az a megoldás, hogy fogjuk össze és öljünk meg mindenkit, aki így meggazdagodott, hanem a szabályozásokat, a törvényeinket kellene betartani. Ez persze nehezebb dolog, mint a mutogatás: komoly önfegyelem, hazafiság kell hozzá, de ezt nem vállalják fel se a politikusok, se a társadalom, csak amikor nagy baj van. A végén már csak az a megoldás, hogy öljük meg, lőjük le, szüntessük meg. 

A társadalomnak sokkal aktívabbnak kellene lennie, és be kellene avatkoznia, hogy ilyesmik ne forduljanak elő. Az európai szélsőségesség is sok szempontból ebből táplálkozik: hogy nincs munkahely, rosszul mennek a dolgok. A fejlődést úgy értik, hogy mindenkinek mindent meg kell szereznie, és nem az élhető életet teremteni elvet vallják. Nem a túlhabzsolás és a javak megszerzése kellene a cél legyen, hanem sokkal inkább egy értékorientált életformát kéne élni. 

Ehhez biztos, hogy még volna elég forrás, de ezt nem akarják felvállalni. A politika nem erre tanítja az embereket. Amire tanítja, azt nem tudja mindenkinek megadni és megszerezni, és nő az elégedetlenség, és az emberek ilyen helyzetben nagyon manipulálhatóak. Azért nincs neked jó életed, mert itt vannak a románok, azért nincs jó életed, mert a kisebbség állandóan követelőzik.Nagyszerűen ki lehet ezeket használni, minden háborúskodás, minden nagyobb megmozdulás előtt megjelentek ezek a fajta manipulációk, és ennek ellent kellene állni, de nem lehet egyszerűen retorikával, hanem a tettek mezején meg kellene oldani komoly társadalmi problémákat, ami nem egyszerű dolog. 

Nem kéne száműzni a keresztyénséget Európából, nem kellene azt az igazi átformáló és kérdésmegoldó gondolkodást háttérbe szorítani, vagy múltnak tartani, hanem ellenkezőleg: ismét témává kellene tenni, hogy ezek alapján kezdjenek átformálódni az emberek. Ha volna ma még keresztyén erkölcs és volna valaki, akihez igazítani lehet az életünket, akkor biztos, hogy ez visszafogná ezeket az érzéseket, vagy pedig felelőssé tenné azokat, akik döntéshelyzetben vannak, hogy oldják meg a problémákat. 

A református egyházban mennyire tapasztalható zsidóellenesség? 

– Erdélyben más volt a helyzet, mint Nyugaton. Én a Székelyföldet ismertem jobban, de az erdélyi társadalomban mindenütt voltak zsidó származású emberek, akik általában a kereskedelemmel, vagy a bizonyos szolgáltatások végzésével foglalkoztak. Úgymond minden falunak megvolt a maga zsidó embere, aki nagyon fontos szerepet játszott. Amikor nem volt bank, hitelrendszer, akkor ezekben az üzletekben kontóra lehetett vásárolni. Ahol nem az uzsora volt a lényeg, hanem az, hogy kiszolgáljanak és megoldják a problémákat, nagyon fontos szerepe volt a zsidóknak. 

Az egész holokauszt-történet egy külső erőszak behatolása volt. Ez nem ment fel a felelősségtől, hogy miért hagytuk, hogy erőszakot kövessenek el. De az erdélyi ember alapvetően egy toleráns ember. Nem az volt jellemző, hogy kiközösítette volna a másikat. Látjuk, hogy a vallási toleranciát is képes volt elviselni és megteremteni, és egyébben is toleráns volt, ez nem volt téma. 

Megjelennek ugyan fiatalokban ezek az ideológiák, amelyek ezt gerjesztik, és amelyekről nem mondhatjuk, hogy nincsenek jelen – talán többször kihallatszik bizonyos megbélyegzés egy-egy személyre, eseményre –, viszont én úgy gondolom, hogy ez nem ölt olyan veszélyes méreteket, mint a világ más részein. Bár egy is sok. 

Kijelenthetem, hogy az Erdélyi Református Egyházkerület biztosan nem antiszemita. Hogy mikor tud ellenállni egy-egy provokációnak, hogy mikor mit ismernek föl, ez a szereplők, a benne élők intelligenciáján is múlik, de nem gondolom, hogy jellemző volna az egyházunkra az antiszemitizmus.

Az interjú megjelent a Transindex portálon.