Mártírnapból csokoládészív, üdvözlőkártya, és vallomás napja

Valentin Nap igazi történetének semmi köze sincs ahhoz, amivé mára ez a nap változott. Eredetét nem díszítették rózsák, bonbonosdobozok pirosló szívecskékkel és elegáns üdvözlő kártyák sem. Inkább vértől volt pirosló e nap, amint feldereng a messzi múltból. Inkább „ékesítették” e napot fájdalmak, tömlöc mélyek, kivégzések. Igazi mártírnap volt eredetileg. Három korai keresztyén mártír kapcsolódik ehhez a névhez. Egyikük, talán az igazi névadó, római keresztyén pap volt a 3. században II. Claudius császár uralkodásának az idején. A Krisztus utáni 3. század a Római Birodalomnak hatalmas szakítópróbát jelentett, erőteljes nyugtalansággal, lázadással birodalom szerte. Az a veszély fenyegetett, hogy az impérium három részre szakad. Katonai anarchia felhői tornyosultak mindenfelé. Pogányok inváziójáról, polgárháborúról, gazdasági válságról szólt a fáma Britanniától Afrikáig. Hatalmi kilátástalanság terhelődött vezetőkre és vezetettekre. Az aranykornak vége volt. Claudius császár azt a népszerűtlen döntést hozta, mellyel megtiltotta a fiatalon kötendő házasságokat, abban a (tév)hitben, hogy nem házas katonái odaadóbban és eredményesebben fognak harcolni, fenntartani Róma uralmát, mint a házasok. Annak érdekében, hogy megakadályozza a birodalom széthullását, kénytelen volt ellenszenves, népszerűtlen intézkedéseket hozni. 

A Valentin napnak ez a történeti háttere, hiszen a keresztyén papok meggyőződése volt, hogy a házasság Isten adta sákramentum. Ezért Valentin pap titokban közötte meg a fiatalok házasságát, ám ez kitudódott és börtönbe vetették. Greg Tobin behatóan kutatta a nap születését. Ennek drámai valóságát így írta le: „Valentin papot feltehetőleg lefejezték, s így lett az egyház mártírja. Azért áldozta fel az életét, hogy a házasság szentségét megerősítse: a szeretet szeretetéért és Isten szeretetéért áldozta oda életét”. Az 5. század végén I. Gelasius pápa volt az, aki február 14-ét Valentin napjává avatta. A római San Valentino katakombában őrzik relikviáit.  Századokkal később romantikus szerzők, mint például Shakespeare a Hamletben  vagy G. Chaucer (1343-1400) változtatta át e nap tartalmát a szerelmesek és a szerelem „ünnepnapjává”. Chaucer úgy írta le ezt a napot, mint amikor minden madár azért jön össze, „zsinatol”, hogy kiválassza mátkáját. Valójában ez a költemény II. Angliai Richárd király és Bohémiai Anna házasságkötésének az ünnepi évfordulóját köszöntötte.

Ma az egyházi eredetre utal az is, hogy az ünnepek között tarja számon az Anglikán Egyház, de sok evangélikus egyház is. A keleti ortodox egyházak is megtartják, bár nem ezen a napon, hanem júliusban. Ekkor emlékeznek meg két mártírról, Valentin római presbiterről és Hieromártír Valentinról, a későbbi püspökről. Milyen érdekes, hogyan változott át a drámai mártírnap azzá, aminek eredetileg a birodalmi viszonyok között Valentin papa elgondolta: az ifjú házasok szeretetének ünnepévé. Mert mintha ez lenne e nap maradandó lényege. Amiről az Énekek Éneke így tanít évezredek óta: „Tégy engem mint pecsétet a szívedre. Mint pecsétet a karodra! Bizony, erős a szeretet, mint a halál, legyőzhetetlen a szenvedély, akár a sír. Úgy lobog, mint a lobogó tűz, mint az Úrnak lángja” (8,6). Jó, ha erről sem feledkezünk meg, mint ahogy nem illik megfeledkezni kedvesünkről sem…

Békefy Lajos