Gudor Kund Botond egyike azoknak az espereseknek, akik egy szórvány egyházmegyét vezetnek. Mint mondja, ebből kifolyólag a reformátusságot összefogni nem könnyű feladat, nehéz egy szerteágazó, több régióra bontható területen közösséggé kovácsolni a híveket. Vannak azonban megvalósítások is, közel 60 év után az alvinczi templom 2013-ban visszakapta liturgikus funkcióját. Kiss Gábor interjúja. 

 

Minden espereshez az volt az első kérdésem, hogy mutassa be, hogy mi történt az elmúlt egy évben az egyházmegyében, ez különben szinte fedi azt az időszakot, amióta tisztújítások is voltak az egyes egyházmegyékben.

Folytattuk az egyházmegyei életünket, természetesen sosem ott, ahol abbahagytuk, hiszen mindig volt újabb és újabb tennivaló, kihívás. Mint minden esetben, amikor a vezetőség változik, illik valami újat is elképzelni és megvalósítani. De ugyanakkor a régit nem szabad otthagyni és veszni hagyni. Emiatt az egyházmegyei életünk, a Nagyenyedi egyházmegyében követte azokat a jól bevált régi sémákat, amelyek működőképesnek bizonyultak, másrészt megpróbáltunk Isten kegyeméből olyan dolgokat tervezni, amelyek részben megvalósultak. Remélem, ha az Úristen segít, meg fognak valósulni a terveink és lehet lesz olyan is, amely csalódást fog okozni végső soron, de hát ilyen az élet. Az egyházmegyei élet összességében a szórványhelyzetünkhöz képest jól haladt, terveink között volt az, hogy felrázzuk azt a tizenvalahány ezer magyar református embert az egyházmegyében, és ez nem egy könnyű feladat. Többszörösen nehezíti a feladatunkat az asszimiláció, a beolvadás, a vallási szinkretizmus és az a szórványhelyzet, amely lényegében kevésbé érthető egy tömbvidékinek, de nekünk mindennapi életet jelent: az iskoláért való küzdelem, anyanyelvűségért való küzdelem, és végül is az evangélium üzenetének az átadása, anyanyelven, ha lehet.  

Újként határoztuk meg azt, hogy a nőszövetséget és a presbiteri szövetséget meg kell erősíteni, hiszen meggyőződésem, hogy az egyház addig él, amíg a hívek és annak tagjai működtetik. Azt hiszem a 21. századnak a nagy kihívása, hogy a lelkület és lelkiség termelje ki azt, amit mi egyháznak nevezünk, és ne fordítva, az egyház legyen az a hierarchikus zubbony, amely tönkreteszi azokat az embereket, akik menekülni próbálnak alóla. A nőszövetség szépen fejlődni kezdett, folytatta korábbi munkáját. Megpróbáltunk fiatalokat bevonni ebbe a munkába, ezzel párhuzamosan a presbiteri szövetség is működött. 

Talán kevesen tudják, és érdemes megemlíteni, hogy a nagyenyedi református egyházmegye nem egy homogén egyházmegye. Egyrészt több történelmi régióból áll és demográfiailag is összetett. Van szórványosabb része, van reformátusok által sűrűbben lakott része, és vannak identitásbeli különbségek is: például a Küküllőmente, Küküllőszék, Nagyenyed környéke között, vagy talán még Gyulafehérvár illetve Hegyalja között is. Nos, ezeknek a szövetségeknek, nőszövetségnek, vagy presbiteri szövetségnek két feladata volt és van, talán úgy is mondhatnám, hogy 2013-ban ez volt egy fontos cél, hogy amellett, hogy regionális identitásukat megerősítették, egymásra találtak a gyülekezetek, megismerték egymást, ezt az elidegenedés ellen terveztük. Amellett megyeileg sőt, országosan is tevékenyek voltak. Azt szeretnénk elérni, hogy ezek önműködőek legyenek, és ne függjenek mindig az egyháztól, mint hierarchikus szervezettől. Persze még az út elején vagyunk, a lelkipásztorok nagyon fontosak, nélkülük szinte semmi sem működik, az esperes nélkül meg főleg nem, de hát, Istennek hála, néhány olyan regionális konferenciát sikerült szervezni, amelyekben sok lelkes fiatalt is láttunk, és ez reménykeltő. Természetesen a nőszövetség és a presbiteri szövetség mellett nagyon szépen működött a kórusmozgalmunk, majdnem, hogy versenyt futottak az egyházközségek kórusai. Van közöttük nagyon szép karriert befutó, jó hangú kórus, van olyan is, amely szárnyát bontogatja, most tanulgat, de összességében elmondható, hogy ezek a kórusok megpróbálják átadni azt, amit sokszor anyanyelven, egyenes beszédben már nehéz elmondani. Így is hirdetjük Isten igéjét, énekelve. A magyar ember, ha már felejteni kezdi a szavakat, akkor énekszóban még mindig emlékszik sok mindenre, amit egyszerű beszédben már elfelejtett. Ez is az evangélium hirdetéséhez tartozik. Ez is nagyon szépen működött. Mondhatni, megkoronázza a kórusoknak a vetélkedését, hogy egyházmegyénk régóta működtet egy lelkészi kórust, amelynek az eredményei jelentősek, de nem szeretném eldicsekedni magam, sokan elmentek lelkészeink közül, és ez meg is mutatta az árnyoldalait. 

 

Abból indulok ki, hogy az egyházmegyei kórus valószínűleg a közösségi hovatartozást is erősíti. Mi van ezen kívül, amit lelkipásztoroknak szerveztek, hogy ezt a közösséget megerősítsétek?

Társadalmunkban nem csak az egyszerű hétköznapi embernek problémája az elmagányosodás. Ez lelki, gazdasági síkon egyaránt érződik. Sokan azt mondják, hogy a kapitalizmus velejárója, és mivel ebben az országban vadkapitalizmus van, annál vadabbul nyilvánul meg sokszor az egoizmus. Nagy kihívás az, hogy közösséget teremtsünk. Ez krízishelyzetként jelenik meg nem csak a gyülekezeti színterünkön, hiszen ott a gyülekezeteket összefogni, pásztorolni nagy kihívás bármelyik lelkipásztornak, hanem önmagában a lelkipásztori közösségben is. Ebben a közösségben is lehetnek problémák. Lehetnek kisebb baráti körök, akik nem akarják megosztani a barátságukat a többivel, lehetnek magányos emberek, akik sértődöttként élik végig lelkipásztori életüket, sorsukat és tragédiaként érzékelik azt ami történik velük, lehetnek fegyelmező és megfegyelmezett lelkipásztorok, lehetnek lelkes fiatalok, forradalmár lelkipásztorok és lehetnek magukba roskadó idősödő lelkipásztorok is, úgyhogy a lelkipásztorok pszichológiája is egy nagyon összetett tényező. Összefogni egy ilyen értelemben is nagyon heterogén lelkipásztori csoportot nem könnyű, és meg kell találni azokat a módokat, ahogyan szólni kell és lehet nekik. Isten igéje mindenképp mindannyiunkat megszólít és meg is kell szólítania, mert ez a hivatásunk lényege, de emellett hagyni kell, hogy az ige ki is áramoljon belőlünk a másik felé, mert hát a szeretetről könnyű beszélni, de annál nehezebb megélni. 

Próbáltunk olyan találkozókat szervezni, amelyek az ige köré gyűjtenek bennünket. Egy nagyon régi, évtizedes kezdeményezés a lelkészi bibliaóra, amely kisebb-nagyobb intenzitással működik egyházmegyénkben. Esperes elődömnek volt ez nemcsak folytatólagos kezdeményezése, hiszen néha abbamaradt és újból kellett kezdeni, de számos szolgatársamnak is kívánsága, hogy találkozhassunk az ige körül. Nem mindenkinek sikerül eljutni, de évente több alkalom is van amikor találkozhatunk. Van amikor rövidnadrágosan találkozunk egyszerűen egy beszélgetés, egy éneklés kedvéért, egy gulyásparti kedvéért, és olyankor a finomságok mellett terítékre kerülnek a kényesebb ügyek is. Nem azért, hogy sértegessük egymást, hanem, hogy helyet adjunk annak, ami megengedi azt, hogy kibeszéljük magunkat. Megosztjuk egymásnak a tapasztalatait, pozitív vagy negatív élményeit, s ha úgy van, akkor megoldásokat keresünk egyik vagy másik szolgatársunk problémájára. Ezek a kötetlenebb alkalmak. 

Van adventi találkozónk, ez hagyományos találkozó, 2013-ban Gyulafehérváron szerveztük, azelőtt Nagyenyeden. Az adventi találkozó lényege, az, hogy családok találkoznak. Nemcsak a lelkipásztorok, hanem a lelkipásztorok feleségei is, a lelkipásztorok gyerekei is. Lassan külön óvódát vagy óvódai napot kell indítani, ahhoz, hogy lehessen beszélgetni, mert legalább kétszer annyi gyerek van, ahány lelkipásztor. Ez viszont jó, minden negatív tendencia ellenére vannak gyerekek. 

Örömteli, hogy a lelkipásztorokban van igény arra, hogy találkozzanak. Sokszor magam is bemegyek lelkipásztor szolgatársaimhoz, megpróbálok beszélgetni velük, megadni azt a segítséget, ami szükséges a mindennapi élethez, hiszen az adminisztráció sokszor eltorzítja az emberek lelkét és hozzáállását, és ezen keresztül látni a szolgatársadat, az nem ad hiteles képet róla. Úgyhogy az adventi találkozók, a bibliaórák, másfajta találkozók együttesen jelzik azt, hogy egy lelkes kis csapat, közösség van. éValaki azt mondta rólunk, hogy ezek a fiatal titánok. Ezt lehet pozitív értelemben is érteni, úgy hogy a fiatalságban van lendület, vannak tervek, van akarat. Ezt moderálni kell, és ehhez kell mindig a tapasztaltabbaknak, a bölcsebbeknek az észrevétele, kritikája és józansága. Úgy érzem, hogy a nagyenyedi egyházmegye lelkipásztori közössége egy dinamikus közösség, de nem szeretném idealizálni, egyetlen közösséget sem lehet idealizálni, így a lelkészi közösséget sem. Közöttünk is vannak természetesen gondok, vannak megélhetési problémák, vannak szenvedő emberek és vannak generációs különbségek, és vannak olyan kihívások, amelyeknek talán esperesként sem könnyű eleget tenni.

 

Azt mondtad, hogy az adminisztráción keresztül nézni a szolgatársadra nem biztos, hogy jó. Mennyiben segítenek az egyházmegyei vizitációk azon, hogy ez a kép megváltozzon? 

Most nagyon könnyű helyzetben lennék, ha azt mondanám, hogy évtizedek óta vizitálom a gyülekezeteket. Nem mondhatom ezt, ugyanis alig kezdtük el a vizitációkat, viszont máris levontam néhány következtetést, illetve próbáltam egy új szemléletmódot megfogalmazni. 

A szemléletmóddal kezdeném, és szükségesnek is látom egyházunkban a szemléletváltást. Ahogy a társadalom is joggal elvárja az őt vezetőktől, hogy szolgáljanak neki, hiszen maga a társadalom tartja el azokat, akik őt vezetik, így az egyházban is természetes az elvárás, hogy azok akik szolgálnak, legyen esperes, lelkipásztor, vagy akár püspök, szolgáljon a közösségének. Tehát mi nem egy hierarchikus, uralkodási pozícióból, rendreutasítási kényszerből megyünk vizitációba, hanem azért, hogy szolgáljunk. Számtalan gondot, gyarlóságot, de egyben örömteli dolgokat is látva, mindig úgy kell viszonyulnunk egy vizitáció alkalmával az emberekhez, mint akiken segíteni szeretnénk. Nem azért vagyunk ott, hogy rögtönítélő bíróságként működjünk, hogy a lelkipásztornak rövid vagy hosszú távon gondot okozzunk, hogy a presbitériumot megválasszuk és rendre utasítsuk, hanem egyszerűen azért vagyunk ott, hogy az embereket Isten útjára és szeretetére tanítsuk. Ehhez az úthoz tartozik egyfajta rend is, amit nyilván örököltünk, s amely itt-ott, be kell vallanunk töredelmesen, hogy 18. századinak tűnik, legfeljebb 19. század középinek. 

Az adminisztratív dolgokban néhány fontos döntést kell hozni ahhoz, hogy egyszerűsítsük mindazt, ami túlzottan bonyolultnak és használhatatlannak tűnik. Alapvetően segíteni akarunk, de nem minden esetben tudunk segíteni, van ahol ki kell világosan mondanunk a véleményünket. Talán nemcsak a nagyenyedi egyházmegyében, de nagyon sok helyen a pénzügy az amely igen csak nagy problémákat okoz. Itt nem a lelkészek negatív hozzáállásáról van szó, hanem sokszor a presbitérium vagy egyes hívek hozzáállásáról is, és azt mutatja, hogy a posztmodern református embernek a lelki életében a legnagyobb befolyást nem annyira a hite, hanem a pénze és a pénz fölötti uralom gyakorolja. Vannak, akik azért hűségesek, mert nagyon jól tudják, hogy megélhetnek az egyház hátán. Ezekben az esetekben el kell mondani azt, hogy az egyház szolgál, és akik szolgálnak, azok méltóak a bérükre, de akik élősködnek, azoknak nincs mit ott keresni. És ezt nagyon szépen kell megmondani, azért mert ebből ugye sértődöttségek származnak. Viszont látni kell azt is, hogy nagyon sok gond ebből származik, és hogy nem értjük sokszor mit jelent a szeretetszolgálat, mit jelent az adományozás, mit jelent a vállalás, mit jelent az álmodozás és a tervezés. Végső soron  ezek azok a dolgok amelyek a hívő ember szívéből természetszerűen áradnak.

 

A gyülekezeteknek a nagyon nagy része már szórványhoz tartozik. Mennyire fonódik össze a magyarságért folytatott harc, vagy a megmaradásáért folytatott harc, azzal ami az egyházban történik?

A szórvány mindig is egy különleges helyzetet jelentett az összmagyarságon belül, hiszen a szórványban másképp mérik a magyarságot és az időt is talán. Jó tudni, hogy a szórványban magyarnak és reformátusnak lenni sokkal nehezebb, mint tömbvidéken. Nagyon elővigyázatosnak kell lenni, tudni kell és ezt tényként kell kezelnünk. Mondok egy gyülekezeti példát, a sajátomét: az elmúlt napokban volt a beszámoló presbiteri gyűlésünk, és a gyülekezeti körképünk bemutatásánál el kellett mondani azt, hogy családjainknak hetven százaléka vegyes házasságban él, a gyülekezeti tagságunk feltételezhetően harminc-negyven százaléka nem beszél magyarul. Kérdezem én, hogy ha gyülekezetépítésről van szó, ilyen környezetben hogyan lehet magyar eklézsiát építeni? Ilyenkor megfogalmazódik annak is az igénye, hogy más nyelven is kell és szükséges hirdetni az igét. Ez a gyakorlati élet, hiszen minden rendkívüli szolgálatom alkalmával, ha tudnak, ha nem, az állam nyelvén, akkor azon is kérik a szolgálatot, hiszen a legtöbb hozzátartozó vegyes házasságokból származik, sajnos már elfelejtette az anyanyelvét. Ez nem jelenti azt, hogy a nemzetért és a nemzetiségért való küzdelem abbamaradt. Természetesen ott, ahol a közösségeink életképesek, ott, ahol iskolát kell megtartanunk, ott ahol az iskola és az egyház vagy az egyházak egymás között együttműködhetnek, abszolút minden lehetőséget kihasználunk. A Bod Péter Alapítvány nagyon sokat tesz ebben az értelemben Gyulafehérvár és környékén, de Balázsfalva környékén a civil életben a Szülőföldünkért Egyesület is harcol, és küzd azért, hogy megmaradjon az anyanyelv, mert ebben látják a gyülekezetek jövőjét is. A legnagyobb problémánk az, hogy beszélünk a magyarság megtartásáról, az iskola megtartásáról, beszélünk erős egyházról. Közben gyerekek nem születnek, a közösségeink nem vállalják az ingázást, az ingáztatást. A néhány magyar gyereknek is, a jobban érvényesül a gyermek alapon, román iskolát választanak. Elég nagy a szórványban a szakadék a diskurzus, a beszédmód és a valóság között. De ez nem hiszem, hogy csak a szórványt jellemzi, most már a tömbvidéken is jelen van, csak épp nem etnikai színezete van.

 

Az elöző beszélgetések alkalmával többféle vélemény is megfogalmazódott arról, hogy mi az esperes feladata. A legnagyobb eltérések abban voltak, ami a kánonban különben szintén benne van, hogy az esperes pásztora is kell legyen a reá bízott lelkipásztoroknak. Hogyan látod, hogy a lelkigondozás, az hozzátartozik-e a az esperesnek a feladataihoz, vagy hogy azt inkább szakemberekre kell bízni?

A lelkigodozás lelkipásztori feladat. Ily módon az esperes sem kivétel ez alól. Ez végül is benne van a feladatköreinkben, lelkipásztor is, esperes is, püspök is elsősorban lelkigondozó kell legyen. Erről szól a szolgálat, az is igaz, hogy lelkigondozásra nem jut annyi idő, mert sok az adminisztratív teendő, de mindig akad egy egy olyan beszélgetés, lesz egy olyan kolléga, lesz egy olyan gyülekezet, aki első sorban lelki megnyugvást keres. Azt hiszem, hogy az esperesnek az a nagy feladata, hogy a közösségek között, a közösségben, lelkipásztorok között és a lelkipásztornak az életében békességet teremtsen. Ez egy nehéz feladat, mert ha az adminisztratív és hierarchikus vezetőt látod, akkor nehezen nyílsz meg, hogyha pedig a szolgatársadat látod, akkor talán, de akkor sem biztos. A római katolikus egyház struktúráján belül is gyakorolja, hogy egymás gyóntatói a lelkészek. Én úgy látom nem elég ma már az, hogy van egy-két lelkész barátom, vagy az esperes netalán a jóbarátom vagy hozzá megyünk mert ő bölcsebb és ő biztos megoldja, hanem ténylegesen és konkrétan kell találnunk olyan embereket, lelkipásztorokat, vagy akár szakembereket is, akik megpróbálnak bennünket az igaz útra vezényelni, elérik, hogy kinyíjunk és megtaláljuk a helyünket a világban, Isten mellett, az emberek között. Nagyon megtisztelőnek tartom, amikor a gyülekezetek, vagy lelkipásztorok hozzám jönnek a problémáikkal. Van a lelkipásztori, illetve az esperesi tevékenységnek egy nagyon nehéz oldala, ezt az idősektől tanultuk talán, hogy mindig a lelkipásztorok oldalán kell legyünk, jóban rosszban. Elég nehéz rosszban a lelkipásztorok oldalán lenni. Ezért maximálisan ki kell használni a lelkigondozói tényezőket és meg kell találni azt az összhangot például lelkipásztor és közösség konfliktusa kapcsán, amely újra megengedi azt, hogy együtt élhessenek, hogy az evangélium szólhasson. Ha az evangélium hiteltelenné válik, vagy olyan nagy a gond, hogy lelkipásztor tevékenységét nem lehet elfogadni és folytatni, akkor nyilvánvalóan magát a gyülekezetet is kell lelkigondozni. Nos ez is lelkipásztori, illetve esperesi feladat, és ebből is adódik az élet során elég sok.

 

Melyek lesznek az egyházmegyének 2014-ben a prioritásai? 

Ember tervez, Isten végez. Általában ezt szoktuk mondani. Az úgynevezett laikus, világi rétegnek a megerősítését tűztük ki célul szolgatársaimmal. Ez a presbiteri szövetség, nőszövetség és természetesen amit elég problémásnak látok az ifjúságnak, az IKE-nek, cserkészetnek a megerősítését. Erről nem is beszéltem, de azért nem, mert túl kevésnek találom a fiatalt, de nagyon fontosnak tartom őket, úgyhogy ők lesznek a jövő kisebb vagy nagyobb gyülekezete. Ezeknek a közösségeknek a megerősítése lesz egyik fő célunk. A másik az már szerencse, és nem akarat kérdése: a diakónia megvalósítása lesz egyházmegyei szinten. Ma kaptuk meg a kérdőívet, amelyre ha válaszolunk, lehet kiválasztottak leszünk. Én örvendenék, ha beindulna a szervezett diakónia az egyházmegyében is. Az is igaz, hogy erős konkurenciával kell szembemennünk, vagy nem csak szembemennünk, hanem kiegészítenünk egymást, hiszem a mi hiányzó diakóniánkat más egyházak látják el jelen pillanatban. A diakónia megvalósítása, vagy munkája egyébként folyik sok gyülekezetben, de nem egyházmegyei szinten. Ugyanakkor a lelkipásztorok közösségének megerősítését tűzzük ki célul. Szórványban van még egy plusz feladat, a műemlékeknek a védelme és a lassan pusztuló gyülekezeteinknek az élete sorsa, kihívása. Én olyan környéken szolgáltam korábban, most is olyan környéken vagyok, ahol néha üres templomokban kell hirdetni az igét. Ahol régente ezres nagyságú gyülekezetek voltak. Ezekről a templomokról sem szabad elfeledkeznünk. Talán a tavalyi esztendő egyik nagy megvalósítása az, hogy a Bethlen-nap kapcsán sikerült az alvinczi templomot belülről majdnem hatvan év után visszaadni liturgikus funkciójának. Azt, hogy liturgikus funkciója lett a templomnak, sikerült nemcsak helyi, egyházmegyei szinten híresztelni, hanem a magyar kormánypolitika szócsöveinek is az asztalán volt az, hogy íme liturgikus funkció zajlik egy hatvan éve elhagyott templomban, ennek egész nemzethez szóló üzenete van. Úgy érzem, hogy a nagyenyedi egyházmegyének voltak és vannak olyan próbálkozásai, amelyek által összekovácsolja azt a heterogén jellegű egyházmegyét, amelynek a terve az, hogy Isten igéjét minél hűségesebben szolgáljuk, ha kevesek vagy sokak között is. 

 

Az interjú meghallgatható az Agnus Rádió honlapján, vagy alább, a beépített lejátszóban:  

 

Fotó: Kiss Gábor

Sorozatunk következő részében Kántor Csabával, a Székelyudvarhelyi Református egyházmegye esperesével beszélgetünk az egyházmegye elmúlt évi tevékenységeiről.