1880-ban költözött Kelementelkéről Bánffyhunyadra az a székely házaspár, akiknek gyermekeik, köztük Ravasz László is, már Kalotaszegen születtek.

Hadd meséljen erről ő maga: „Születtem 1882 szeptember 29-én Bánffyhunyadon, Ravasz György és Gönczi Róza házasságából, második gyermekül. Két testvérem volt: Bella, egy évvel idősebb és György, kettővel fiatalabb, aki öt éves korában meghalt, anyám hetven év múlva is siratta.” (Emlékezéseim) Ez a korai haláleset meghatározta a család életét. Édesanyja kéziratai között Ravasz László a következő verset találta öccse gyerekkori halálára nézve: „Van egy földem, ez minden birtokom. A mesgyéjét nagyon sokat járom… De drága föld! Nekem nagy kincset ér. Nem is adnám e földön semmiért. Pedig nincsen gyémántbánya benne, csak kisfiam porladó teteme.”

Ravasz László 1936-ban. (fotó: Fortepan/Makkai Sándor Protestáns Népfőiskolai Egyesület gyűjteménye)

Édesapja, Ravasz György reál tantárgyakat (számtan, fizika, természetrajz) tanító tanár volt a bánffyhunyadi magyar állami iskolában. Ravasz László így ír apja pedagógiai módszeréről: „Világosan, sőt élvezetesen magyarázott, jól kérdezett, a tanulókat ambicionálta, óráit érdekessé, derültté tette, a családiasság benyomását keltette, jól alkalmazott összefoglalásokkal és ismétlésekkel a megtanult ismeretanyagot nem engedte elillanni.” (Emlékezéseim) Ahogy apja tanítási módszerére, úgy családi életükre is érvényes volt a családközpontúság: „Egész gyermekkoromon áthúzódik az erős családiasság.” (Emlékezéseim)

Tehát születése, fiatalkora az 1867-es kiegyezéssel elkezdődött gazdasági virágkor, dualizmus második felére esett. A gazdasági virágzás érvényes volt Kalotaszegre, és azon belül Bánffyhunyadra is. Bár iskolai tanulmányai elvégzése után Ravasz László elkerült Kalotaszegről Székelyudvarhelyre, az ottani kollégiumba (családi okok miatt), még egyszer 1906–1907 között segédlelkészként visszatér és szolgál Bánffyhunyadon. Minden bizonnyal az otthoni indíttatás meghatározta egész életét. A sok hatás gazdagította e tehetséges embert.

Hadd emeljek ki eme értékes ember életéből néhány szempontot, ami számomra, de mindnyájunknak fontos és tanulságos lehet (a tökéletesség igénye nélkül), püspöki szolgálata megítéléséből, nevelési felfogásából, más nemzetiségekkel való együttélésből, valamint egyházi tanításából. Gyökössy Endre Ravasz László Emlékezéseim című munkájának előszavában írja: „Ám, kit ne érdekelne személye, és egyetemes magyar és egyháztörténeti szempontból az a kor, amelyben élt, és kortársai, akikkel kapcsolatba került ez a történelmi jelentőségű és sok kegyelmi ajándékkal megáldott ember, egyházunk egyik legnagyobb, ha nem legnagyobb püspöke”. Teológus koromban (1993–1998) tanáraink kezdeményezésére (jelképes, ismeretgazdagító tanulságos „kampány” volt ez) a teológus ifjúságnak a sok értékes püspök közül szavazattal kellett egyet kiválasztani, akit ismereteink alapján úgy gondoltunk, hogy legtöbbet tett, szolgálata a leghitelesebb egyházunkban. Érdekes módon Ravasz László kapta a legtöbb szavazatot (mindezt alázattal tettük, tudva, hogy minden püspök élete és szolgálata a maga idejében értéket képvisel). Úgy emlékszem erre vissza, mint amikor Ravasz László hagyatékának megismerése, könyveinek megszerzése fontos törekvés volt. Egyfajta pozitív rajongás volt úgy iránta, hogy rajta keresztül ragadtuk meg a leghatékonyabban Krisztust. Az illyefalvi teológus hétvégeken vagy a teológián Ravasz László könyveinek megszerzéséért (Emlékezéseim, Ószövetségi Magyarázatok, Tízparancsolat magyarázata, Hazafelé, Gondolatok, Krisztussal a viharban prédikációs kötet stb.) kapkodás zajlott. Tanulmányaim után, brassói segédlelkészségem idején volt egy antikvárium, ahonnan szintén megfelelő áron lehetett Ravasz László prédikációs kötetet vásárolni, régi kötésben. Kezembe kerül manapság is gyakran az Alfa és Omega prédikációs kötete. Idézek belőle: „De ha te is segítesz kedves olvasó, a tarka kövekből kiveheted azt a dicsőséges Arcot, aki a pátmoszi agg látásán sugárzott át mint a felkelő nap a völgyek ködén: »Én vagyok az Alfa és az Omega, kezdet és vég, ezt mondja az Úr, aki van és aki vala és aki eljövendő, a Mindenható.«” (Jel 1,8) Amikor olvasom írásait, érzem, hogy magukkal ragadnak. Olyan gazdag szókincs, háttérismeret, aktualizálás, elbeszélő tehetség, metaforizálás által hirdetődik Isten igéje, Krisztus evangéliuma, hogy az lenyűgöző. Prédikációiban Krisztus élő és ható személy, aki magával ragad. Egy lelkipásztor értéke elsősorban az igehirdetési szolgálat minőségében mutatkozik meg. Nem véletlenül írta: „A lelkipásztornak annyi tekintélye és méltósága van, amilyen tisztán hirdeti az Igét, s amilyen mértékben engedelmeskedik az Ige parancsának.” (Hazafelé) Igehirdetésben bátorítani két világháborúban és utána, 1956-ban, majd a kommunista rendszerben nem volt könnyű.

Ravasz László és Makkai Sándor református püspökök.(fotó: Fortepan/Makkai Sándor Protestáns Népfőiskolai Egyesület gyűjteménye)

Bárcsak e neves elődünk példája hatással lenne igehirdetési szolgálatunk megújítására! Erre nagy szükség lenne ma is globalizálódó, értéktelenedő, háborúkkal, járványokkal tűzdelt világunkban. Ma, amikor értékrendünk válságban van, úgy gondolom, hogy az emberi lét értelme a személyre szabott isteni küldetés teljesítése. Mindenkinek a saját életfeladata, harca az, hogy ezt a küldetést felismerje, teljesítse, és egykor elszámoljon vele.

A küldetés teljesítésére való felkészülés egyik eszköze a nevelés. De mit értünk ma a nevelés alatt, mint akiknek nevelnünk kell az utánunk jövő nemzedéket? Így is emlékezek Ravasz Lászlóra, hogy a nevelés fontosságát az ő gondolataival is alátámasztom: „A nevelés az a főér, amely által az egész emberiség szellemi életereje szakadatlanul megújulva árad. A meglevő nemzedékek legfőbb gondja, legnagyobb parancsa az, hogy mindazt, amivel bír, maradék nélkül, sőt megtetézve adja át a következő nemzedéknek. De ez ne csak leltári átadás legyen, hanem egyszersmind új világteremtés. Legegyetemesebb munka tehát ez: felnőtt neveli a gyermeket.” Néhány példát szeretnék megemlíteni Ravasz László nevelési felfogásából, amelyeket meghatározott a gyermekről való gondolkodása, és „apró igehirdetőknek” nevezi őket. A gyermekek Krisztuséi, tehát vigyázzunk rájuk, ne tekintsük őket saját tulajdonunknak. Minden gyermek kezdet és lehetőség arra, hogy ez az elrontott világ megszépüljön és jobbá legyen. Amíg az anyák szülnek, addig Isten nem adja fel a reményt romlott teremtményéért, az emberért. Éppen ezért minden gyermek nemcsak lehetőség, hanem zálog is arra, hogy jönni fog egy jobb világ, mert Isten világművész, márpedig minden művész optimista.

Egy másik érdekes kérdés, amiben érdemes gondolataira figyelni, a más nemzetiségekkel való együttélés. Ravasz László 1921-ben, élete nagy vízválasztó eseményekor, budapesti meghívása alkalmával (Dunamelléki Egyházkerület püspökévé választották) el kellett válnia szülőföldjétől. Az Erdély elhagyása miatti lelki megrázkódtatást a mindkét helyre kiterjesztett haza fogalmának megélésével segített átélni. „Ha nem élt volna bennem személyes bizonyossággal, hogy Erdély és Magyarország egy föld, egy ország, egy haza, úgy éreztem volna, hogy árulást követtem el szülőhazám ellen.”

A Ravasz László Emlékház, Egyházi Gyűjtemény és Rendezvényközpont épülete Leányfalun az átadás napján, 2022. április 23-án. (fotó: MTI/Máthé Zoltán)

Nem került vissza többé Erdélybe, de tanulságos a magyar-román együttélésre vonatkozó gondolata: „Amíg román és magyar egymást emészti, pusztítja, s halálos ellenségként vérzik el egymás kardjától, az erdélyi kérdés nincs megoldva, akármelyik lesz úrrá a másik felett. Az erdélyi kérdés akkor van megoldva, amikor kelet és nyugat, román és magyar, egy magasabb szintézisbe megbékül és a mindkettőt összefoglaló emberi eszmény közösségében egymást segítve Erdélyt, ezt a drága földet, amely felett a meghasonlás átka lebeg, a kiengesztelődés országává teszi.”

Hadd tanuljunk tőle egyházi életünk, istentiszteletünk gyakorlása kérdéseiben is ma, amikor a járvány után sokan nem tértek vissza a templomokba, inkább online követik az istentiszteletet: „A református ember legalább minden vasárnap templomba megy. Akármilyen jó a rádiója s azon akármilyen neves igehirdető beszél, az élő gyülekezetet nem pótolja semmi. Ez olyan, mintha egy édesanyának azon egy városban lakó gyermekei anyjuk nevenapját mind külön-külön, magányosan ünnepelnék. Az ünnepet éppen az teszi széppé és lélekemelővé, hogy együtt és közösen ünnepelnek. Templombamenésre senkit sem szabad erőltetni, de a gyülekezetbe mindenkit hívogatni kell”. (Hazafelé)

Zárom gondolatomat a háláról írt soraival: „Csak a hálás ember lehet boldog ember, csak a hálás ember elégedett ember, csak a hálás ember egyensúlyozott lélek. S mégis ezt az egyet, a háládatosságot tanulják meg legkevésbé az emberek.” (Gondolatok)

Törekedjünk megismerni még jobban e hagyatékot, és Istennek adjunk hálát ezért a gazdag, példamutató életért!

Borítókép: ravaszhaz.hu