„Ti ne féljetek, mert tudom, hogy a megfeszített Jézust keresitek. Nincsen itt, mert feltámadott.” Mt, 28,5b–6a

Félelem és rettegés töltött el mindenkit, amikor kirobbant három évvel ezelőtt az orosz–ukrán háború. A második világháború után Európa lakossága abban hitben élt, hogy véget ért a háború korszaka és az öreg kontinens népei végre békében élhetnek. Ezt a szilárdnak és állandónak hitt biztonságtudatot foszlatta szerte pillanatok alatt a szomszédban kirobbanó fegyverek ropogása, és az itt élők rettegve gondoltak arra, nehogy megismétlődjön a világégés, amely világszerte közel 100 millió áldozatot követelt.

Háborútól való félelmünk azóta sem csitult, a templomaink falain lévő emléktáblák, amelyeken a két világháborúban elesettek nevei sorakoznak néma kiáltásként figyelmeztetnek, óvakodjunk a háborútól. Félünk a haláltól, keressük az élet bizonyosságát.

Isten kinyilatkoztatott szava éppen ennek az életnek a bizonyosságáról szól. A hét első napján Jézus sírját felkereső asszonyok a mester halálát változtathatatlan tényként fogadták el, de amit ott találtak, rávilágított, hogy Isten segítő kezet nyújtott az embernek, az élet ígéretére és valóságára. A húsvét éppen ezért az élet ünnepe. Az angyal megszólalása arra hívta fel Jézus halálába beletörődő asszonyok figyelmét, hogy Isten végtelen hatalma a halál felett is megmutatkozott, Jézus él.

Ft. Kolumbán Vilmos József püspök áldást mond a farkas utcai református templomban. Archív felvétel. 📸 Kiss Gábor

Jézus feltámadása olyan valóság, mint ahogyan a megfeszítése és halála is az. De az ő halála és feltámadása túlmutat önmagán, hiszen értünk történt. Vállalta helyettünk a halált és feltámadott, hogy nekünk is életünk legyen.

A Krisztus-követők legerősebb eszköze a hit. Hiszünk abban, hogy mindaz, ami húsvét nagyhetén történt, az értünk történt. Hiszünk abban, hogy a feltámadott Krisztus valósága reménnyel tölt el, amit nem vehet el senki mitőlünk és olyan erővel ruház fel, amely legyőzi a félelmet, legyőzi a bizonytalanságot és háború rémétől való rettegést is.

Az angyal így szólt az asszonyokhoz: ne féljetek! Az Ószövetségből tudjuk, hogy ott, ahol megjelenik Isten, az ember nem állhat meg. Amikor Isten szól, ugyan riadalom támad, de minden megváltozik. Ugyanúgy, ahogyan máskor is történt, Isten üzenete itt sem a halál közelségét jelenti, hanem az élet diadalát. Ott, ahol Isten szól, mindig megváltozik valami. Kimozdít az addigi állapotomból, és ez megrémít. Az erőset gyengévé teszi, és a gyengét megerősíti. A sírt őrző katonák is olyan elesettek voltak, mint az asszonyok, holott fegyverük és megbízásuk mindenki fölé emelte őket. Isten előtt nincs rang, sem tekintély. Akkor, amikor a halálról gondolkodunk, egyformák vagyunk, de akkor is egyformák vagyunk, amikor az Ő Igéjét halljuk és az élet kenyerét kapjuk.

A feltámadás valósága olyan erőt ad, amely segít túllépni e világ kihívásain, Istentől pedig olyan erős hitet kapunk, amely képes legyőzni a legbelsőbb félelmünket, a haláltól való rettegést és erőt ad arra is, hogy hirdessük, fennhangon mondjuk: az élet reménysége valósággá vált a feltámadt Krisztusban.