Egyszerű kis sírkövek alatt nyugszanak Kolozsvár egykori református diakonisszái a Házsongárdi temetőben. Sírfelirataik is testvérként őrzik neveiket, jelezve összetartó közösségüket, ahol egymás családneveit sem tudták. Önfeláldozó munkájukkal, alázatukkal és szerénységükkel ma is példaként állnak előttünk a múlt század főkötős hősnői.

Egyforma kis sírok őrzik a diakonisszák emlékét. 📸 Kiss Gábor

A Mikó–Rhédey-kripta közelében található diakonissza sírkert kitisztítását, felújítását a Házsongárd Alapítvány vállalta. Magánadományok és az alapítvány forrásainak felhasználásával kitisztították a bozótos területet, megerősítették az elsüllyedt keretek alapjait, restaurálták a sírköveket, olvashatatlanná vált feliratokat, méltó emlékhellyé alakítva a kis sírkertet.

A diakonisszák tiszteletére tartott keddi, november 16-i megemlékezésen Kató Béla püspök a Mk 3,31–35 verseket olvasta fel: „Ekkor megérkeztek anyja és testvérei; kint megállva beküldtek hozzá, és hívatták őt. Sok ember ült körülötte, és azok szóltak neki: Íme, anyád és a testvéreid odakint keresnek téged! De ő így válaszolt nekik: Ki az én anyám, és kik az én testvéreim? És végignézve a körülötte ülőkön, így szólt: Íme, az én anyám és az én testvéreim. Mert aki Isten akaratát cselekszi, az az én testvérem és az én anyám.”

Kató Béla püspök Márk evangéliumából olvasott igét. 📸 Kiss Gábor

Angyalokként suhogtak egyenruhájukban – idézte fel Gergely Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány elnöke, aki főleg Sára testvérre emlékezett gyerekkorából. A diakonissza a családjuk részévé vált, példamutató, alázatos, szolgálattevő életet élt. A diakonisszák közössége annyira összeforrt a testvéri szolgálatban, hogy semmit sem tudtak egymás származásáról, múltjáról, még a családneveiket sem ismerték. Önként, szeretetben vállalták a szolgálatot, és halálukig tartották a fogadalmat még a Diakonissza Intézet megszüntetése után is. A közösség egyik kiemelkedő támogatója volt, és jó kapcsolatban volt a diakonisszákkal báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Karola is. A református kórházban halt meg 1948-ban, végrendeletében pedig vagyonát, a polgármesteri hivatallal szemben álló Monostori úti házával együtt az intézetre és egyházkerületre hagyta.

A Diakonissza Intézetet 1928-ban alapították Marosvásárhelyen, majd 1933-ban Kolozsvárra költözött a hidelvi gyülekezet Szeretetházába. Ugyanabban az évben megnyitották a református kórházat is, amely Kolozsvár egyik legkeresettebb és legjobban működő egészségügyi intézménye lett az orvosoknak, a lelkész-igazgatónak és a diakonisszáknak köszönhetően, akik hivatalos munkaidőn kívül is szeretettel ápolták a betegeket, lelki épülésükre is odafigyelve.

A legtöbb diakonissza családnév nélkül került végső nyughelyére is. 📸 Kiss Gábor

Borbáth Dániel lelkipásztor 1935-től vette át az intézmény vezetését, ekkor épült fel a Diakonissza Otthon is. A lelkész-igazgató lánya, Borbáth Katalin szeretettel emlékszik gyerekkora meghatározó alakjaira, a diakonisszákra, akiknek az intézet biztonságot, oltalmat adó közös otthont jelentett. Orvosi, irodalmi, kulturális, háztartásbeli ismereteket sajátítottak el, sőt a testnevelés sem maradt ki a tanrendből. Tanulmányaik után a munkájuk is biztosítva volt. Az intézet államosítása és bezárása után Erdély különböző részeibe kerültek a testvérek, de mindvégig tartották a kapcsolatot. Az egykori főnővért diakonissza díszegyenruhában temették el, legtöbben azonban nem tarthatták meg egyenruhájukat a kommunista rendszertől való félelem miatt. Így is titokban megőriztek egy-egy főkötőt, ruhadarabot, amely a koporsójukba is bekerült. Borbáth Dánielnek diakonissza lelkészként állít emléket sírfelirata a református kertben, Szilvássy Karola báróné sírja mellett is nyugszik egy testvér, két további sír pedig Szilágyi Domokos nyughelye mellett van.

Borbáth Katalin, az egykori lelkész-igazgató lánya szeretettel emlékszik a testvérekre. 📸 Kiss Gábor

A keddi alkalmon megemlékeztek arról a négy diakonisszáról is – közülük ketten a felújított sírkertben nyugszanak –, aki az 1944. június 2-i bombázásokkor hunyt el, amikor a kórház egyik szárnyát teljesen lerombolta a légitámadás. Az esemény megrázta a város közösségét, hiszen több százan haltak meg, a kórház mellett pedig a hidelvi templom, parókia és a Szeretetház is megsérült.

Kovács István, az egyházkerület diakóniai előadó-tanácsosa szintén felidézte a diakonisszákkal kapcsolatos emlékeit. Elmondta, szolgálata legelején ismerkedett meg az akkor még élő tizenkét testvérrel: „Felbecsülhetetlen értékűek voltak a beszélgetések, amelyek tartalmából, lelkületéből sokkal többet tanultam, mint bármilyen történelemórán. Élő beszámolók voltak az egyház életéről, az első világháború utáni korszakról, amikor olyan helyzetből tudott feltámadni az erdélyi magyarság, amelyre nem is gondoltunk volna. A nőtestvérek szolgálata megvetette a megmaradás alapjait, amelynek mi ma is részesei lehetünk. Teljes életet feláldozó szolgálatot teljesítettek. Maradjon meg köztünk példamutató erejük.”

Kovács István egyházkerületi diakóniai előadó-tanácsos tizenkét diakonisszát ismerhetett meg személyesen. 📸 Kiss Gábor

A két világháború között Reményik Sándort is a kolozsvári kórházban kezelték a diakonisszák. 1941-ben itt halt meg a költő, aki több versben is felidézi a helyet és a nőtestvéreket:

Diakonisszák

A keményített fehér főkötő
A homlokukra szorosan símul,
Széles pántja finom kis hegybe nő,
S feljebb mintegy sisakká tornyosul.

Krisztus fegyverzetében járnak ők,
Az Irgalmasság önkéntesei:
Olajgondozó szűzek, mécsvivők.

A sisak sejteni sem engedi:
Alatta hajuk szőke, barna-e,
S olyan kevéssé kíváncsi reá
Az Isten rájuk bízott betege.

A fehér köpeny fölé csak kihajlik
Egy keskeny csík, egy kis darabka ég:
A formaruha gallérkája kék,
Szelíd világoskék,
Mint nyári délelőtt
A folttalan, sugaras messzeség.
S olyan derűsek ők,
Mindíg-vidámak ők,
Mint az a fényes, tiszta nyári ég.

Csak akkor ül a szemük alá árnyék,
Ha egy-egy beteg bús, reménytelen,
És itt, valamely kórházi szobában,
Tiszta fehér szobában
Örökre elpihen.

S nincs több ily ápoló,
Ilyen odaadó,
Mint e Krisztus sisakját viselők,
Derült szűzek,
Örökké virrasztók és mécsvivők.
S életáldozatuknak nincs jutalma más,
Csak az, hogy egyre hallják a vigaszt:
„A nyomorultak közül aki eggyel jót tesz,
Mondom néktek:
Énvelem tette azt.”

1934. szeptember 25.