Az élet minden területét felforgatta idén a koronavírus-járvány. A lelkipásztorok tevékenysége átalakult, és az egészségügyben is komoly kihívásokkal kellett szembenézni – így a kórházlelkészek szolgálata többszörösen is érintett. Sorozatunkban az erdélyi intézményekben szolgáló kórházlelkészekkel beszélgettünk a változásokról, alkalmazkodásról, az év kihívásairól és áldásairól.

Lakatos Gabriella marosvásárhelyi kórházlelkész is sok nehézségen esett át idén, különböző szakaszokra osztotta a szolgálatát beszámolójában. Tavasszal, éppen a teljes lezárás előtti nap halt meg az édesapja, „azelőtt pedig át kellett élnem a stresszt, amit egy hozzátartozó egy ilyen otthon ápolt beteg mellett átél. Nagyon örültem annak, hogy az elmúlt években palliációs képzésen vettem részt, és édesapám mellett lehettem” – idézi fel a lelkipásztor.

„Az első szakaszban azt tapasztaltam meg, hogy az emberek elhúzódnak egymástól – ezt nehéz volt megélni, hiszen asszisztens, szakmai segítő nem jött már a házhoz. A haláleset után mi féltünk a különböző szervektől: mentősöket beengedni a házba, a temetést intézőkkel találkozni. Az első áprilisi hónap így telt el, hogy mindezt hozzátartozóként, betegápolóként és lelkipásztorként is láttam.

Akármilyen hivatalba is mentem, a lelkész szemével is figyeltem”

– fejti ki Lakatos Gabriella, akinek a nehézségek után jólesett a csend, hiszen már húsz éve szolgál kórházlelkészként, mindig készenlétben volt.

A szolgálatának kérdése szinte magától megoldódott: telefonon kezdtek érkezni a segítségkérések, és jól fogott, hogy ismeri a kórházi helyzetet, volt kit megszólítania az intézményekben. Ebben az időszakban a klinikákat is átszervezték, más helyre kerültek. „Már az első napokban aláíratták velünk, hogy mi a feladatunk, bár mi lelkészekként nem szerepeltünk a rendszerben. Kaptunk ugyan egy belépő igazolást, de nem tudtuk, hogy mehetünk vagy sem. Zöld és piros zónára osztották a kórházakat, így a zöldbe jártunk be, de öt percnél többet nem maradhattunk – ezt tanácsolta az orvos testvérem is. Így kicsit megbátorodtam, és az alatt az öt perc alatt igyekeztem elérni a beteget, imádkozni. Kevesebb idő a megszokottnál, de ennyit tehettem” – magyarázza a lelkipásztor. Sajnos, ha be kellett mennie, az intézmény nem biztosította számára a védőfelszerelést. Marosvásárhelyen a megyei sürgősségi kórházban szolgál és az onkológián, azonban oda nem tud már bejárni.

Lakatos Gabriella marosvásárhelyi kórházlelkész hisz az ima erejében. (Fotó: Boda L. Gergely, Krónika)

Megkérdeztük, honnan merített erőt a megpróbáltatások idején? Az édesapja temetését idézte fel: „Édesapám ismert ember volt, orvos, egyetemi tanár, de az emberek nem jöhettek el a temetésre – csak nyolc személy vehetett részt. Nagyon jólesett, hogy az ismerősök megérezték, hogy felhívhatnak telefonon, érdeklődhetnek, és sokat segített a kezdeti időszakban, hogy nem voltam magamra hagyva. Zeneszámokat, bátorító üzeneteket is kaptam, ezeket pedig később én is felhasználhattam, hogy bátorítsam az ismerősöket.

És egy csodálatos eset is volt: éppen a temetés napjára esett az élvonalban dolgozókért szervezett közös harangozás. Pont akkor szólaltak meg a harangok, amikor édesapámat temettük. Nyolcan voltunk, de mintha több százan álltak volna körülöttünk.”

Aki mást felüdít, maga is felüdül

Lakatos Gabriella szerint a lelkészkollégák online igehirdetései is rendkívül hasznosak voltak, hiszen a felvételeket továbbíthatta a betegeknek, öregotthonban levőknek. „Aki mást felüdít, maga is felüdül – engem is megerősített a segítségnyújtás” – jelenti ki. A kollégákkal egy imaláncot is fenntartanak: „Bármilyen problémám volt, megírhattam a kollégáknak, és válaszoltak, bátorítottak, több esetben betegekért is imádkoztunk. Ez felekezetközi imatámogatást jelentett – például egy fiatal édesanyáért a műtéte napján hétszázan imádkoztunk.

Megtapasztaltuk az ima meghallgatását, Isten beavatkozását a helyzetünkbe, és ez is nagy megerősítés volt számomra.”

Egy fiatal asszisztensnő is kérte a segítséget, telefonos kapcsolattartást, amikor Milánóba ment segíteni a nehéz időszakban, de a Kálvin öregotthonban is telefonos beszélgetésekkel kellett pótolni a heti bibliaórákat.

A lelkipásztor a koronavírusos betegeknek inkább a hozzátartozóival beszélgetett. Elpanaszolták neki, hogy nagyon túlterhelt a rendszer, sokszor nem megfelelő módon viselkedtek velük. „De azt is figyelembe kell vennünk, hogy ilyenkor a hozzátartozó is túlérzékeny.

A gondoskodást, amit mi megadunk egy betegnek, a rendszer nem tudja biztosítani még akkor sem, ha nincs koronavírus”

– teszi hozzá, megemlítve azt is, hogy sok ismerőse veszítette el a szüleit ebben az időszakban, és nagyon nehéz, hogy nem abban a méltóságban tudtak elbúcsúzni, ahogy szerették volna.

Isten biztos segítség a nyomorúságban

Lakatos Gabriella a Zsoltárok könyvét szokta ajánlani a bajban levőknek: „Abban olyan természetes megnyilvánulásai vannak a zsoltárírónak. Leplezetlenül jelenik meg a fájdalma, panaszai, a dicsőítés, minden benne van. A 46. zsoltár írja: Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban. Néhány évvel ezelőtt egy rákos betegnek nem akartam a 23. zsoltár 4. versét felolvasni (Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy), csak az előzőt, de ismerte a zsoltárt, és azt mondta, belekapaszkodik, hiszen tudja, hogy a halál árnyékának völgyében is vele van az Úr.”

„Elgondolkodtam, hogy a mi generációnk még nem volt olyan helyzetben, hogy valakit segítve a saját életünkkel is játszunk. A belgyógyász nővéremben látott alázatos készenlét, amelyet koronavírusos betegek kezelése előtt mutatott, nagyon megérintett. Sok orvos, asszisztens így van ezzel: teszik, amit tenniük kell. Sokszor éreztem én is, hogy megbízott vagyok az Úr, a családok részéről, hiszen

sokszor egyedül én mehettem be a beteghez. Ez plusz felelősség, ugyanakkor plusz erőt is ad az Úr az embernek”

– magyarázza a lelkipásztor.

Úgy véli, a vírushelyzet sok mindent helyretesz az emberek életében, és ez az életszakasz akár a hitünk próbája is lehet. „De Isten tudja, miben vagyunk, nem hagy magunkra bennünket.”

Borítókép: Cristian Newman, unsplash