Az ÚR az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem. Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért. Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem. Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára. Megkened fejemet olajjal, csordultig van poharam. Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján, és az ÚR házában lakom egész életemben. (23. zsoltár)

Kedves Testvéreim!

Immáron fél esztendeje, hogy a koronavírus-járvány itt van közöttünk. Sokan és sokféleképpen viszonyultunk hozzá: volt, aki még a létezését is tagadta, s nem volt hajlandó alávetni magát semmilyen védekező, megelőző intézkedésnek. A fiatalok különösen bátrak voltak, hiszen úgy gondolták, hogy őket nem érheti baj, s ha éri is, náluk nem lesz olyan súlyos a betegség lefolyása. Sokan – különösen a kis eldugott gyülekezeteinkben – csak televízióban látták, hogy másokkal mi történik. Esténként úgy néztük a híradásokat, mint valami folytatásos krimit, s úgy tekintettünk ezekre a képekre és adatokra, mint ami tőlünk nagyon messze van, ránk nem vonatkozik. Mára azonban bebizonyosodott, hogy a vírus nem válogat áldozatai között, fiatalok és öregek, püspökök, lelkipásztorok és egyszerű egyháztagok, gazdagok és szegények egyaránt veszélybe kerülhetnek. Ahogy terjed a járvány, egyre inkább látjuk, hogy senki sem érezheti biztonságban magát.  Így a félelem, a kétségbeesés mindenképpen pánikhangulatot hozott a mi gyülekezeteinkben is. Van, ahol a munkahelyről hurcolják haza egy-egy gyülekezetbe a fertőzést, és amikor egy közösségben egyre többen lesznek betegek, netán lezárnak egy falut, bezárnak egy intézményt, akkor egészen közel jön hozzánk a probléma.

Most pedig itt állunk az iskolakezdés előtt, amikor tanáraink, gyermekeink, unokáink lesznek leginkább kitéve a fertőzésnek, s ennek következtében ők is terjeszthetik leginkább a betegséget. Éppen ezért nagyobb felelősség van a szülőkön, pedagógusokon, hiszen az eddigi plusz törődés és figyelem mellett oda kell figyelni a gyermekek érintkezési módjára is. Azt tudjuk, hogy ma már lehetetlen a teljes izoláció, ezért tehát ezzel a jelenséggel együtt kell élni, és senki nem tudja megmondani, hogy mindörökre, vagy csak addig, amíg az ellenszer forgalomba kerül és hatásos lesz.

A pánikban élő ember azonban nem tud védekezni, csak rossz döntéseket tud hozni. Nekünk, keresztyén, hívő embereknek Isten nem azt ígéri, hogy elkerül bennünket a betegség, hanem megtanít elhordozni azt és védekezni ellene. A keresztyén ember tudja, hogy Istennek célja van a betegséggel is. Némelyek közülünk is úgy gondolják, hogy a betegség büntetés, mi azonban tudjuk, hogy a betegség nem büntetés, hanem egy próbatétel.  Isten senkire sem bocsát nagyobb szenvedést, terhet, mint amit elhordozhat. A bajban, a betegségben, a szenvedésben Isten segítsége minden ember számára elérhető.

Bíznunk és hinnünk kell abban, hogy az Úr a mi gyógyítónk. Isten kinyújtja kezét minden ember felé, s ebbe beletartozik magyar nemzetünk s a mi erdélyi református népünk is, családjainkkal, gyermekeinkkel egyaránt. Ennek csupáncsak az az egyetlenegy feltétele, hogy engedjük meg, hogy Ő bejöjjön a mi hajlékainkba. Lehet, hogy a törvények vagy a védekezés megkívánja a teljes külső, világtól való elszigetelődést, de Jézus Krisztust senki nem tudja kizárni betegágyunk mellől. Isten az egyedüli, aki bejöhet a karanténba, és ott is marad velünk minden időben.  Ezért a 23. zsoltár szavait olvassuk, talán ott a belső szobában, levévén a polcról, ahol már megporosodott, és úgy igyunk az örök élet forrásából, mint az az ember, aki életmentő, igaz és színtiszta forrásra talált.

Isten áldja meg és óvja meg minden egyes ember életét. Adjon kitartást az imádságban férfinak és nőnek, idősnek és fiatalnak, egészségesnek és betegnek, tanárnak és diáknak egyaránt. Ámen.

Kató Béla