Hogy állunk? Már az is kegyelem, hogy állhatunk. Azzal az igei ismerettel, hogy „aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék”. (1Kor 10,12) Elesni pedig könnyen lehet manapság, amikor sok irányból hatnak ránk különféle erők azzal a szándékkal, hogy valamilyen jól-rosszul megmagyarázott indokkal ledöntsenek lábainkról, megingassanak hitünkben, helyben tartsanak, vagy épp el(ő)mozdítsanak valamilyen cél érdekében. Ha az ember hasznos képessége az alkalmazkodás, és ha mindent meg lehet szokni bizonyos értelemben, akkor akár a bizonytalanságot is meg lehet… Vagy ha a tanítványok küldetési „mandátumát”, mondhatnánk „munkaköri leírását” tartjuk szem előtt, akkor egyértelművé válik előttünk: mission impossible – lehetetlen küldetés. „Ha akkora hitetek lenne, mint a mustármag, semmi sem lenne lehetetlen néktek” – mondja erre az ige. Még a tanítványi küldetés sem. A lelkipásztori sem, sőt a gondnoki, presbiteri vagy személyesebb köröket érintő szülői, testvéri, baráti szerep sem. Minden szinten lehetséges lenne a lehetetlen, csak ehhez még hiányzik valami. Az a kis hit, amely néha nagyobb, néha kisebb, néha összeszárad, vagy épp a kegyelem áradatába kerülve növekedik.

A gernyeszegi templomban tartott közgyűlés a félénk, de lehetségessé váló újraindulás hangulatában telt. Minden másképp, mégis megszokott terünkben és ismerős arcaink között, akkor is, ha ennek az arcnak csak a fele volt látható a maszk alatt. Félarcú egyházmegyei közgyűlés. De ha egy mikroszkopikus lény fenyegető jelenléte hónapok óta befogja szánkat-orrunkat, és helyben maradásra kényszerít évszázadok óta meg nem tapasztalat templombezárással, azért a test lámpása, a szem nyitva maradhatott. És ami fontos volt, azt láthattuk, és a hallásból táplálkozó hitünk is erősödhetett. Így a félarcú közgyűlésnek azt a részét láthattuk, amely fontos volt, és fontos marad. Megtarthattuk. Istennek hála, nem is kevesebben, mint a „normális” időkben.

Pataki Levente a tanítványok lehetetlen küldetésének lehetőségéről beszélt a kezdő áhítatban. Ezt követte Veress Róbert esperesi beszédének igéje a két újonnan érkezett lelkipásztor bekebelezési szertartásához illeszkedett. Nagy Hunor Ferencz ifjú lelkipásztort a kisfülpösi gyülekezet, Pataki Levente Csabát pedig Marosvécs gyülekezete hívta meg lelkipásztorának az elmúlt időszakban. Noha érkezésük egybeesett azzal a nehéz szakasszal, amelyre nem tudtunk felkészülni, de hála Istennek, itt lehetnek végre közöttünk.

Az esperesi jelentés elején Megváltónk ígéretet hallhattuk: „Ne féljetek, én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” És annak ellenére, hogy ismerjük ezt az igét, jó volt újra táplálkozni belőle lelkileg. Mint ahogy a kenyeret is jól ismerjük gyerekkorunk családi asztalainak meghitt alkalmairól, mégis naponta újként örülünk neki, kívánjuk, és jó táplálkozni belőle. Hogy állunk? – tetem fel korábban a kérdést. Megpróbáljuk számba venni veszteségeinket, lehetőségeinket és sikereinket, mint csata után (lehet, hogy közben?) a seregszemélt tartó vezéri kar. Nem jegyzőkönyvet akartam írni, ezért csak néhány eseményt emeltem át a mulandóság tengerének hullámaiból – azzal, hogy még gyűlésünk hangulatában leírtam e pár mondatot, amelyek az esperesi jelentés vizitációkról szóló részét hallgatva fogalmazódtak meg bennem. Nem volt kézfogás, nem volt szünet. Nem volt együtt elköltött közebéd, mégis együtt voltunk. Megállva Istenünk előtt. A számvevői jelentés ébresztett gondolataimból, amelyből azt szűrtem le, hogy a lehetőségeink (akár anyagi, akár szolgálati) határait túllépni csak akkor lehet, ha áldást keresünk. Nem tudom, mit kerestek elődeink, de ha áll még a templom, és áll még az anyaszentegyház, akkor valószínű, hogy értették a titkot: az egyház nem a miénk, hanem azé, aki létre hívta. És nem mi fogjuk megtartani, de eszközei lehetünk annak, hogy álljon, és a „pokol kapui se vehessenek rajta diadalt”.

El nem takart szemünknek látni kell azt is, hogy a pandémiás korlátozások között fiataljaink nagyobb számban kapcsolódtak be az online evangéliumi térbe, mint azelőtt a valóságosba. És azt is, hogy van gyülekezeteink között olyan, amelynek lelkipásztora őszintén beismerte: nem okozott kiesést a perselypénzben és az adományok terén a járványzár, mert utólag pótolták önkéntes perselyes és egyéb adományokkal a hívek. Ezért lehet hálát adni, és azért, hogy van jövőkép. A szegénység mindig a jövőképet támadja meg. Mi lesz holnap? Miből és hogyan? Ide jutunk mindig kérdéseink sorozatával.

gy gondolom, jó lenne ebben a mai, bizonytalanságában állandósult világban csak ezt keresni, hiszen áldás nélkül – hadd idézzem itt a kátét – „sem a mi (presbiteri, gondnoki, lelkipásztori, esperesi, számvevői vagy pénztárosi) gondoskodásunk és munkánk, sem adományaid nálunk nem gyarapodnak…” Miközben e sorokat írom, látom a másik képernyőn a mai nap hírei között, hogy ismét rekordot dönt a megbetegedések száma. Nem tudhatjuk, mi lesz még ezután, de érzem, hogy mégsem lehet a félelem az első gondolatunk, hiszen a mai közgyűlésen együtt elmondott imádságainkra hallanunk kell feleletképpen a reménység szavát Pál apostol tolmácsolásában: „Álljatok meg a hitben, legyetek erősek.” (1Kor 16,13)