A koronavírus miatti szükségállapot enyhítésével lassan az egyházi élet is visszatér a megszokott kerékvágásba. Egyelőre szabadtéren, templomkertekben, parókiák udvarain lehet istentiszteleteket és egyéb alkalmakat tartani, de mindenki fellélegzett kicsit, hogy újra közösségben lehet. Négy egyházmegyében tekintettünk bele egy-egy gyülekezet karantén utáni életébe, mindennapjaiba.

Veress Róbert görgényi esperessel még az első szabadtéri istentisztelet után beszéltünk. Elmondta, őt is megviselték a hónapok, amíg csak interneten közvetítették az istentiszteleteket: „Fontos, hogy megtapasztaljuk az élő közösség élményét. Jó volt látni, hogy az eső és minden félelem ellenére is voltak, akik fontosnak tartották, hogy itt legyenek. Jó érzés látni az arcokat, az összekulcsolt kezeket, lehajtott fejeket, hallani az éneket.”

 

Az esperes felidézte, hogy a szükségállapot elején nagy feladatnak tűnt az alkalmazkodás, félelemmel néztek elébe, gyorsan kellett az informatika terén is tanulni, de sikerült mindent átszervezni, áttenni online felületre. „Úgy próbáltuk megoldani a filmezést, hogy aki otthonról nézi, ne csak a lelkész fejét lássa, hanem a templomból is egy darabot. Így a szószék mellett a szentély, az úrasztala, az orgona is látszott, és többen jelezték, hogy olyan volt, mintha tényleg a templomban lettek volna, csak épp maguk előtt nem láttak senkit” – számolt be Veress Róbert. Elmondta, az egyházmegyében is jól és gyorsan alkalmazkodtak a gyülekezetek: „Az első héten körlevélben kértük a kollégákat, hogy jelezzék, hogyan tartják meg az istentiszteleteket. Meglepetésemre csupán két egyházközségben nem tudták ezt megoldani, a többi 32 anyaegyházközségben és szórványokban is sikerült a lelkipásztoroknak. Megyei szintről is ugyanazok a visszajelzések, hogy noha ez jó volt, sok embert sikerült elérni, mégsem az igazi. Az egyik nagy pozitívum, hogy olyan gyülekezeti tagok is bekapcsolódtak az alkalmakba, akik távol, akár külföldön élnek. Meg kell találnunk a módot, hogy továbbra is elérjük a távolban élőket, ha már nem is közvetítünk majd minden alkalmat online. Külön pozitívum, hogy elérhettük azokat az idős, beteg gyülekezeti tagokat is, akik egészségi állapotuk miatt nem tudtak templomba jönni eddig.”

Gernyeszegen a konfirmációi előkészítőt is online szervezték meg, a fiataloknak nem okozott gondot a bekapcsolódás. „Természetesen ez sem az igazi, de így is jó volt megtapasztalni, hogy akár ilyen bezártságban is mehet az élet tovább, noha minden felületen az a visszajelzés érkezett, hogy alig várjuk, hogy lehessen találkozni” – tette hozzá Veress Róbert. Úgy látja, a két hónap abból a szempontból volt inkább nehéz, hogy nem élhettek a megszokott kerékvágásban, de a gyülekezet is betartotta a szabályokat. Leginkább abban látszott meg a változás, hogy elmaradtak a vasárnapi kiülések a házak előtti padokra – jegyezte meg mosolyogva, majd saját családjából idézett fel egy karanténos emléket: „Az első hónapban, amikor már az udvar is kicsi volt, a kisebbik lányom hátrament a kertbe ország-várost játszani a szomszéd kislánnyal. Mindketten leültek egy-egy székre, és a kerítésen kiabálták át egymásnak a megoldásokat. Ezen most jót nevetünk, de akkor eléggé szívszorító látvány volt, hogy ilyen világot élünk meg. A lazítások bevezetésével lassan visszatér az előző életünk. Én már várom, hogy kezet foghassunk, átölelhessük a barátokat a vírustól való félelem nélkül.”

Csombordon, a nagyenyedi egyházmegyében is online tartották az istentiszteleteket, kátéórákat – számolt be Boros László lelkipásztor. Hozzátette: „Most már Csombordon és társegyházközségünkben, Magyarbagón is újra gyülekezhetünk. A hívek élnek ezzel a lehetőséggel, szép számban jönnek a kültéri istentiszteletekre. A pünkösdi úrvacsoraosztás volt kissé furcsa, hatalmas szélben, hidegben tartottuk meg mindkét faluban, de érezzük, hogy ez a valódi, ez a jó. Úgy gondolom, hogy maga az istentisztelet is, mint bármilyen egyházi szolgálat, közösségben kell hogy történjen. Felemelő érzés ismét együtt látni a híveket, az örömöt az arcokon. Pozitív élmény, hogy nemcsak az idősek, hanem a fiataljaink is eljönnek az alkalmakra.”

 

A szükségállapot idején tartott temetések náluk is nehézséget jelentettek. „A családokra bíztuk, hogy eldöntsék, ki lesz a nyolc személy, akik részt vehetnek a temetésen. Egyik eset különösen nehéz volt, egy presbiterünk feleségét temettük, akinek a közvetlen hozzátartozói nem tudtak részt venni a temetésen. A lánya Németországból jött haza, Gyulafehérváron karanténba került, és csendőri kísérettel jöhetett el a temetőre. Nem láthatta az édesanyját, a sírtól úgy ötven méterre állhatott meg, és ott őrizték. Szívszorító látvány volt, kegyetlenül sírt. A temetés után beültették az autóba, és visszavitték Gyulafehérvárra” – idézte fel az esetet Boros László.

A korlátozások miatt egy sajátos helyi szokásról is le kellett mondania a csombordi gyülekezetnek: a konfirmációt mindig június utolsó előtti vasárnapján, a hagyományos rózsanappal egybekötve tartják meg, ez azonban elmarad idén. A lelkipásztort a saját családjáról is kérdeztük. Elmondta: „A járvány előtt eléggé rohantunk a mindennapokban, én egyházmegyei számvevő is vagyok, vizitációkra járunk, pénzügyi vizsgálatokat végzek, ritkán volt együtt a család, mivel a feleségem egyházmegyei nőszövetségi elnöknő, és őt is sokszor elszólítják a különböző rendezvények, tevékenységek. Felváltva voltunk a gyerekekkel. A karantén idején újra együtt lehettünk, rengeteget társasjátékoztunk, filmet néztünk, végeztük a kerti munkát.”

A kutyfalvi és marosugrai gyülekezetekben is lassan beindul az élet. Éppen az első parókiaudvaron megtartott vallásóra után beszélgettünk Lukács Vilmos Istvánnal és Lukács-Lőrincz Csillával. Mindkettejük számára nagy élmény volt újra közösségben tartani az istentiszteletet, látni a gyülekezeteik tagjait. Lukács Vilmos elmondta, Ugrán – még ha csak szabadtéren, maszkkal, korlátozásokkal is lehet tartani az istentiszteletet – szinte ugyanannyian mentek el, mint máskor egy-egy vasárnap, nem riasztotta el az embereket a helyzet. „Jó volt látni, hogy azok, akiknek eddig fontos volt a templom, továbbra is ragaszkodnak. Hiányoztak ezek az emberek, kiéheztünk már a találkozásra. Eleinte nehéz volt, de megszoktuk az online világot is, mégsem pótolta a személyes találkozást” – tette hozzá a lelkipásztor. Felesége, Csilla is úgy véli, „az igehirdetéshez hozzátartozik a személyesség is, hogy lássuk az emberek arcát, reakcióját, ez segít, könnyíti magát a beszédet is, ha tudjuk és érzékeljük, hogy valaki hallgat, odafigyel ránk.”

A tilalom ideje alatt online, Facebookon közvetítettek istentiszteleteket, a gyülekezetek oldalán naponta volt áhítat és egy napi ige, esténként pedig a Nőszövetség imádságos kezdeményezésébe kapcsolódtak be. Azokat, akik nem fértek hozzá az online tartalomhoz, igyekeztek telefonon elérni. Prédikációkat nyomtattak ki, bátorító és tájékoztató üzeneteket küldtek, igyekeztek kerülni a személyes találkozásokat, hiszen Vilmos veszélyeztetettnek számít asztmája miatt.

 

A két kis gyülekezetben ritkán vannak temetések, de éppen a karantén idején négy haláleset is történt. Egy koronavírusos temetés is volt, ott egy kicsit látszott, hogy óvatosabbak az emberek. „Az első halott a volt kutyfalvi gondnok volt, aki rengeteget tett a gyülekezetért, szívét-lelkét kitette az egyházért, és sokan kifejezték volta tiszteletüket a temetésen való részvétellel. Eléggé nyomorult érzés volt számomra is, hogy csak nyolcan, maszkban állhattunk a sír mellett. Mivel hiányzott az embereknek, hogy végső búcsút vegyenek, azt ígértük, hogy amint újra lehet templomba járni, egy istentiszteleten megemlékezünk az elhunytakról, esetleg újra elmondjuk a sírnál elhangzottakat, lehetőséget adva a búcsúra” – fejtette ki Lukács Vilmos.

A házaspár lát jövőt abban, hogy az online közvetítéseket ezután is folytassák. Eleinte megvoltak a kétségeik, hiszen a kis gyülekezetben sok templomba járó gyülekezeti tag nem volt aktív internethasználó, de azt észlelték, hogy volt érdeklődés és nyitottság a részükről is, emellett szeretnének a továbbiakban jelen lenni azok számára is, akik külföldön élnek vagy ágyhoz kötöttek.

Lukács Csilla szerint a bezártság eléggé „intenzív volt három gyerekkel, bár annyira nem viselte meg őket, hogy rendelkeztek két szülővel. Szép helyen lakunk, nagy az udvar, jól kihasználtuk az együtt töltött időt, jó érzés volt a családdal együtt lenni.” Férje hozzáfűzte, hogy próbálta tudatosan megélni, hogy minden krízisben lehetőség is van, és igyekezett is keresni azt: „Számomra nagyon jó volt, hogy tudtam figyelni a fiaimra, nem kellett rohanni, volt idő egymásra, hiszen valószínű, hogy ilyen többet nem lesz. Abból a szempontból nehéz volt, hogy a családi tér és a munka egy helyen volt, és sokszor ki kellett harcolni a munkához való csendet, teret.”

Les Zoltán, a marosvásárhelyi Szabadság utcai gyülekezet lelkipásztora szintén megható első találkozásról számolt be, hiszen egy ismerős család érkezett keresztelni a templomba: „Megható volt, hogy újra embereket láthattam a templomban, a szemekbe nézhettem. Rájöttem a karantén ideje alatt, hogy ebben a munkában mennyire fontos a személyes kontaktus, mennyire ezen van a hangsúly. Összehasonlításként: tavaly ebben az időszakban egyedül szolgáltam a gyülekezetben, a feleségem gyermeknevelési szabadáson volt a második lányunk születése után, és a virágvasárnapi, húsvéti időszak alatt huszonvalahányszor kellett prédikálni, nagyon fárasztó volt. De a mostani időszak, amikor nem volt meg az életünk megszokott ritmusa, sokkal fárasztóbbnak bizonyult számomra, főleg szellemileg.”

Les Zoltán úgy látja, a lelkipásztorok Erdély-szerte jól alkalmazkodtak a helyzethez: „Eddig nem volt túl gyakori az online jelenlét, Vásárhelyen is csak két gyülekezet közvetített istentiszteleteket, most azonban mindenkinek el kellett kezdenie, nagy vallásos dömping volt a Facebookon és Youtube-on. Mi is élőben közvetítettünk, emellett heti háromszor 15 perces áhítatokkal jelentkeztünk be. Interneten és telefonon igyekeztünk tartani a kapcsolatot a hívekkel, presbiterekkel, nőszövetségi tagokkal, de volt egy olyan érzésem, hogy meg van kötve a kezünk, mert sok mindenkit nem lehetett elérni, viszont akivel beszéltünk, jó néven vette az érdeklődést. Az első sétáinkon, találkozásokon minden ismerős elmondta, hogy mennyire hiányzik a közösség, a gyülekezeti alkalmak. Elgondolkodtam azon, hogy jó, hogy van ez az online közösségünk, hiszen harminc éve nem lehetett volna ezt így megoldani, de rámutatott arra is ez az időszak, hogy online nem lehet közösséget építeni. Csak az maradhat meg, amely a valós életben is közösség.”

 

A lelkipásztor számít arra, hogy egy bizonyos ideig visszaeshet a templomlátogatottság aránya, mivel lesznek olyanok, akik talán félni fognak, belefásulnak, de reméli, hogy az embereknek továbbra is fontos lesz a gyülekezeti élet, a megszorítások elmúltával is részt fognak vállani. Az alkalmak többségét még mindig online tartják, kivéve a vasárnap délelőtti istentiszteletet. Eléggé sajátos helyzetben vannak, mert sem udvaruk, sem kertjük nincs a templom körül, de a Szabadság utcai Szent Imre katolikus gyülekezet plébánosa felajánlotta, hogy az ő templomuk udvarán tartsák meg az alkalmakat.

A családi karantén itt is szóba került, hiszen két kislányt nevel a lelkészházaspár: „A feleségem fogalmazta meg frappánsan, hogy semmiféle különbség nincs a karantén és a gyereknevelési szabadság között. Most már én is megláttam ezt. Két kicsi gyermekkel nem mondhatom, hogy megtanultam spanyolul vagy horgolni, mint ahogy sokan eltöltötték a szabadidejüket. Igyekeztünk mi is a legjobban kitölteni ezt az időt, megteremteni azt a közeget, ahol tudunk egymással és magunkkal is foglalkozni, és igyekeztünk úgy élni, hogy a hétköznapok normalitása megmaradjon.”

 

Berekméri Gabriella

Címoldali kiemelt kép: Berekméri Gabriella