„a fiúság lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: Abba, Atyám!” Róm 8,15

Van valami sorsszerű abban, hogy Esterházy Péter aparegényének viszonylag hamar elkészült a javított kiadása. Bármit is mondanék az apáról, folyton ki kellene javítanom magam. Az apáról szóló beszéd folyamatos korrekcióra szorul. Lehet ezt feleselésnek is nevezni. Ha nem is állandóan, de alkalmanként újra és újra szükség van arra, hogy újra gondoljam magamban az apát. „Édesapánk mindent tud, így láttuk, a közhelynek megfelelően” – írja. A javított kiadások nélkül belefulladunk a közhelyekbe. Amikor az apával vitatkozom, akkor a róla kialakított képpel vitatkozom, és amíg még ő is tanúja ennek, nevezhetjük ezt nyugodtan feleselésnek is. Kínos lehet elviselni, ahogy átszabom a vonásait. Tudom, mert az enyémet is folyton újra gyúrják.

Nem tudom, milyen lehetett Ádám gyermekének lenni, vagy később épp a gyilkos Kainé. Vagy milyen érzés lehetett Noéval ácsolni a bárkát, és abban az őrültségben igazat adni neki, később pedig tanúja lenni annak, ahogy részegen fekszik, és keresni a módját, hogy meztelenségét valahogy eltakarjam. Nem tudom, hogyan tekintett Izmael Ábrahámra, és hogy a szemébe kell-e nézni egyáltalán, amikor útra tesz, elkerget, száműz, és tétlenül kell-e várni a halált? Nem tudom, mi történik, amikor Izsákként elkísérem őt a Hórebig, hogy ott döbbenten eltűrjem miközben megkötöz. És hazamenni vele ezek után, vajon milyen lehet? Vagy milyen érzés Jákóbként átverni az apám, vagy Egyiptom hercegeként viszontlátni őt, vagy éveken keresztül a halálát kívánni, mint Absolon, vagy Jónátánként elhordozni, hogy az életedre tör és hogy elment az esze? Milyen lehetett Zebedeus fiainak lenni, Jairus lányának, vagy egy gyenge szemű lánynak lenni, ha Lábán az apám? Nem tudom, milyen érzés tékozló fiúként a jussomat követelve megszólítani őt, később pedig a disznók vályújánál újratanulni ezt a szót, hogy apám, vagy a nagyobbik testvérként örök időkig csak a közhelyeknek megfelelően látni őt. Nem volt könnyű az Atya Fiának lenni sem, és nem könnyű most sem ez a fiúság. Vissza kellene találni valahogy. Apa nélkül fiúnak lenni sem lehet.

Ha az Atya viszonylatában értem meg a hitemet, számot kell vetnem azzal, hogy Ő a Magasztos, az Örökkévaló, a Szent. Saját tervei és saját elképzelései vannak. Megpróbálhatom kijátszani, és úgy tenni mintha nem lenne, de nem lehet. Ha az Atya viszonylatában értem meg a hitemet, nem fogom tudni kikerülni, hogy Isten mit gondol az igazságosságról és a törvényről. Folyamatosan újra kell tanulnom, hogy mi az a hűség és mi az az engedelmesség. Az Atya viszonylatában, igyekszem törvénykövető és fegyelmezett gyermek lenni. Ő nevel, én meg lázadok. Hosszúra nyúlik néha a kamaszkor. Szigorú vagyok magamhoz is és másokhoz is. Fárasztó.

Ha a Fiú vonatkozásában értem meg a hitemet, megláthatom azt is, hogy Isten nem csak teremt, hanem részt is vállal az életben. Jó dolog, a Fiú arca felől látni az Istent, mert így nem csak azt látom majd, hogy határt szab, normalizál, rendet teremt és gondoskodik, hanem azt is, hogy együttérző, és szenved és fáj. Istennek emberszaga van. Teljes mértékben belemártja magát az életbe, vállalja a szeretet kockázatát, tud gyenge lenni. A szeretet gyengeségének hatalmával gyógyít. A Fiú úgy beszél a bűnről, hogy szerető figyelemmel kísér. Megfoszt attól a kényszertől, hogy a törvény megtartása által akarjam kivívni Isten szeretetét. Nem azért szeret engem, mert a törvényt betartottam, nem azért szeret, mert jó vagyok, hanem azért lehetek jó, mert szeret.

A Lélek tanít meg arra, hogy ismét ki tudjam mondani azt, hogy Atya. A Lélek, a Fiú szolidaritásán keresztül vezet vissza az Atyához. Örökbefogadott, visszafogadott gyermekként újra megtanulok viszonyulni a hatalomhoz és törvényhez és a rendhez. Csak a Fiún keresztül vezet vissza az út az Atyához, csak a szelídség hatalma tudja megláttatni velünk a hatalom szelídségét.

Jó reggelt, Apa! Hiányoztál!

Dávid István, egyetemi lelkész, Kolozsvári FIKE