„akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.” Róm 8,14

Az egyik legmeghatározóbb filmélményem Andrej Tarkovszkij Sztalker című filmjéhez köthető. Nem találok most jobb szót, nem is keresek, egyszerűen megdöbbentő, ahogy ezt a történetet elmeséli. Van egy ország, benne egy tiltott és elzárt terület, a Zóna, lehetne ez akár a Sinistra körzet is, vagy a részleg, de most ez nem az. Minden egy kicsit más, vagy nagyon. Egy olyan hely, amit nem lehet megszokni. Itt nem segítenek a természet eddig beazonosított törvényei, minden sajátos és egyedi, egyszerre ijesztő és izgalmas. Másként viselkedik a föld és a víz, a tér és az idő. Nem lehet eligazodni az ösvények között, nem lehet tudni, hogy mikor, és mi történik, és miért. Itt mindenki egy kicsit kiszolgáltatott, illetve nagyon. A sztalker az egyedüli, aki, mint egy idegenvezető, tudja, sejti, kitapogatja, hogy merre kell menni, és mikor, és milyen tempóban. Aki a sztalker segítségével a Zóna belsejébe jut, annak teljesülnek a vágyai.

Jó lenne egy kis eligazítás ebben a kaotikus világban. Nagyon mélyen ott van bennünk az igény, hogy érdemes lenne már valahogy egyértelművé tenni, hogy mi az igazság, mert ugye, az ígéret szerint a Lélek oda is elvezet, de addig is, ebben a nagy bizonytalanságban nem ártana eldönteni, hogy kiknek is van joga kimondani, meg elsajátítani, és megtanulni az igazságot. Csak a miheztartás végett. Persze, az igazság az, hogy akiket az Isten Lelke vezérel, azok nem sokat vitatkoznak afölött az igazság fölött, amiről maguk is tudják, hogy nem kisajátítható (de erről majd később). A vezetésre leginkább a bizonytalanságunk miatt lenne szükség. Miközben abban viszont egészen biztosak vagyunk, hogy mit akarunk, meg hogy mi a jó, meg mire is lenne szükség, nekünk és mindenkinek. Vagy mégsem. Jó lenne, mégis, ha valaki kitalálná és vezetne. Oda, ahol nekünk jó. Lehetőleg gyorsan, és veszélytelenül, és hamar, és rögtön, és most.

Akiket Isten Lelke vezérel, azok olyan helyre is eljutnak, ahova soha nem akartak menni. Könnyen úgy járhatnak, mint Péter, akiről Jézus is megmondta, hogy fiatalon arra ment ugyan, amerre akart, de eljön majd az az idő, amikor oda is menni kell, ahova nem akar (Jn 21,18-19), és aki imádság közben megéhezve, éhségében kénytelen szembesülni azzal, hogy Isten olyan étellel kínálja őt, amit ő megvet és tisztátalannak tart (ApCsel 10,9-16), ráadásul tetszik, nem tetszik, válogatás nincs, meg is kell ezt enni. Akiket Isten Lelke vezérel, olyan helyre is eljutnak, mint Ezékiel, akit csak egyszerűen felemeltek és kész. És csak ülhet majd ott felindult lékekkel, keserűen és összetörten, mint azok, akik fogságban vannak.

Akiket Isten Lelke vezérel, azokat, ha ugyan a pusztába is kíséri az ördög, ebben a kísértésben mégis minden a rendelkezésükre áll, ami a helytálláshoz szükséges.

A Lélek kimozdít abból a státuszból, abból a megfeneklett helyzetből, abból a pozícióból, ahova kényelemből vagy félelemből az ember befészkelné magát. Akit Isten Lelke vezérel, másállapotban van. Könnyen tűnhet úgy, hogy részeg, mint Anna, aki keserűségében hangosan imádkozik, vagy mint az Isten igéjét hirdető tanítványok pünkösdkor. Akit Isten Lelke vezérel, olyan mintha nem lenne magánál, pedig éppen most ért el egészen magához, oda vitte őt a Lélek, még mielőtt keserűségében és magányában végleg belső emigrációba vonult volna. Akiket Isten Lelke vezérel, szabadnak érzik magukat arra, hogy Isten fiaiként már ne csak önmagukra tekintsenek, hanem hagyják, hogy összeérjen a testük azokkal, akikkel összehozza őket a Lélek ebben a találkozásban. Ebben a találkozásban a Lélek segít, hogy ne maradjunk döntésképtelenek, hanem legyen bátorságunk élni azzal a szabadsággal, ami a fiúnak adatik. Segít, hogy abban a világban, amiben nehéz eligazodni, tudjunk Isten jelenlétében szembenézni saját vágyainkkal, és engedni, hogy Isten akarata érvényre jusson.

Dávid István, egyetemi lelkész, Kolozsvári FIKE