Egyik napról a másikra átalakult a lelkészi szolgálat a koronavírus okozta krízis következtében. Nemcsak az istentiszteletek és más gyülekezeti alkalmak költöztek a négy fal közül internetes felületekre, hanem az egyik legszemélyesebb részvételt kívánó szolgálat, a lelkigondozás is telefon- és internetes beszélgetésekben zajlik. Annak jártunk utána, hogy hogyan változott meg ez a szolgálat, milyen kihívások elé néznek a lelkigondozók, pszichológusok. Sorozatunk harmadik részében Horváth Levente lelkipásztor, a Bonus Pastor Alapítvány elnöke beszélt a szenvedélybetegek halmozottan hátrányos helyzetéről, a munka átalakulásáról, a magyarózdi terápiás otthon életéről.

Horváth Levente és felesége a Református Mentő Misszió 1993-as indulása óta foglalkozik a függők és családjaik lelkigondozásával – 1996-ban a Bonus Pastor Alapítvány, majd 2005-ben a magyarózdi terápiás otthon programjai is elindultak. Tevékenységük a koronavírus miatt felborult mindennapok alatt sem szűnt meg, sokan fordulnak hozzájuk családterápiás és egyéni lelkigondozói beszélgetés igényével. Igény szerint irányítják a megfelelő munkatársakhoz az embereket, hiszen széles palettán mozog a kollégák szakértelme – a pszichoterapeutától a pszichiáterig, lelkipásztortól pszichológusig, szociális munkástól az addiktológusig mindenki részt vesz a munkában.

„Érdekes számomra, hogy megnövekedett a lelkigondozás igénylése olyanok részéről, akik nem feltétlenük érintettek függőség szempontjából, és mégis hozzánk fordulnak. Nyilván amiatt is, mert a helyzet beálltával a Bonus Pastor meghirdette, hogy ingyen lelkigondozói és addiktológiai tanácsadást biztosít bárkinek, viszont a megkeresések között a függők és családtagjaik, valamint a házassági válságban lévők száma megnőtt” – vázolja a helyzetet Horváth Levente. Munkatársaival azt is megfigyelték, hogy főleg egyházközeli emberek fordultak hozzájuk: „Régebb, amikor személyesen lehetett beszélgetni, sokkal nagyobb százalékban kerestek meg egyházon kívüliek, nem templomba járó emberek. Most azonban azoknak van erejük az online térben segítséget kérni, akik egyházközelibbek. Arra figyeltem fel, hogy akik ebben az időszakban estek vissza valamilyen függőségbe – van, aki tíz-tizenöt év után –, azoknak a legnagyobb százaléka már érez bizonyos szintű bizalmat az egyházi szervezetek lelkigondozása iránt, mint amilyen a Bonus Pastor is.”

A szenvedélybeteg emberek a legsebezhetőbb és legkiszolgáltatottabb, szociálisan leghátrányosabb réteghez tartoznak – mutat rá a lelkipásztor, majd példaként említi, hogy az otthontalanok 80-90 százaléka függőséggel is küzd. Így a szenvedélybetegek halmozottan hátrányos helyzetben vannak, a karantén pedig tízszeresen sebezhetővé teszi ezt a réteget, többen kértek már visszaesés miatt segítséget. „Néhány héttel ezelőtt volt egy többnapos lelkigondozói küzdelmem valakiért, aki több mint tíz éve nem ivott, helyreállt az élete, visszafogadta a családja, de egy párkapcsolati probléma szikraként elindította benne a visszaesés folyamatát, amely a karantén ideje alatt robbant. Sajnálom, hogy csak akkor keresett meg, amikor már megtörtént a visszaesés, de örülök, hogy telefonon át kommunikáltunk, és túlélte az elvonás súlyosabb szakaszát. Normális körülmények között a terápiás otthonban ez nem jelentene gondot, de amikor egyedül van valaki, kórházi felügyelet nélkül akár halállal végződhet az eset. Nagyon nehéz helyzetben volt ez az ember, de sikerült telefonon végigküzdeni vele ezt az időszakot. Nagyon fontos, hogy valaki mellettük álljon. Ez az eset is példázza, hogy mi nem a szokványos lelkigondozói helyzetben vagyunk. Az, akit lelkigondozunk, és a visszaesésből akar feltápászkodni, ha nem vagyunk mellette, hatvan százalékkal kevesebb esélye van a sikerre” – idézi fel az esetet Horváth Levente.

A lelkipásztor úgy véli, a szenvedélybetegek halmozottan hátrányos helyzetű társadalmi rétegének az online felület nem működik, fontos a fizikai jelenlét. „Pusztán az a tény, hogy mellette van valaki, fogja a kezét, hihetetlenül nagy segítség. Ilyen szempontból nagyon nehézzé tette a helyzetünket a víruskrízis, de örülök, hogy 2005-ben berendezkedtünk hosszúterápiára is, és megnyitottuk a kilenchónapos programot, mert 15 ember volt a terápiás otthonban a karantén kihirdetésekor. Azonnal kellett lépnünk” – hangzik el. Jelenleg együtt vészelik át a karantén időszakát, leállították a hétvégi kimenőt, és megtiltották a látogatást. Ugyanakkor a munkatársaink frontvonalbeli helyzetbe kerültek, és többszöri kérésre sem tudták még tesztelni őket. „Mivel a kormány nem volt felkészülve, és nem is volt igazán szociális stratégia, teljesen sebezhetően ért minket ez a helyzet” – mutat rá Horváth Levente.

További nehézségeket okoz az a rendelet, amely kimondja, hogy a munkatársaknak két hétig az otthonban kell lenniük karanténban, majd újabb két hétig otthon. Általában másfél-kétnapos turnusokban dolgoznak a lelkigondozók, így a kéthetes folyamatos jelenlét megviseli a munkatársakat, nehéz minőségi lelkigondozást végezni, amikor éjjel-nappal figyelni kell. Horváth Levente éppen ilyen kéthetes izolációban van a feleségével, de hálásak, amiért a bent lévők védett környezetben lehetnek a terápia ideje alatt.

A szakember szerint most sebezhetőbbek a függőséggel küzdők, hiszen össze vannak zárva családjaikkal, nem mehetnek dolgozni, és ha nem tanulták meg a kapcsolatok ápolását közvetlen családtagjaikkal, menekülni akarnak a szerhasználatba. A szenvedélybetegség egy menekülési pálya, az intimitásból egy másfajta világba menekít – fejti ki, majd hozzáteszi, a szükségállapot lejártával valószínűleg a statisztikák ki fogják mutatni a függőség növekedését. „Ezek az emberek vágynak az intimitásra, de nem tanulták meg a módját, vagy gyerekkorból, a családból rossz mintákat hoznak, így a párok közt egyfajta elkerülőjátszma alakul ki. Nagyon sokszor ezekben az otthonokban egyfajta erőszakhullám szabadul el – verbális és fizikai egyaránt. Franciaországban például megnőtt az otthoni erőszak mértéke, mióta karantén van. Félelmetes, hogy milyen méreteket ölt ez, és a nőknek, gyerekeknek most kevesebb lehetőségük van segítségért kiáltani” – fejti ki Horváth Levente, aki munkatársaival sokszor látja, hogy az alkohol vagy más szerek hatására az erőszak is elszabadul a családokban. Ezért a hozzátartozók számára is vannak szolgáltatásaik, csoportokat vezetnek, konferenciákat rendeznek Erdély-szerte. Most ezeket le kellett mondaniuk, így nagyon kiszolgáltatottá válnak a függőbetegek hozzátartozói.

A terápiás otthon házirendje szerint a bentlakók minden este beszélhetnek hozzátartozóikkal telefonon, a mobiltelefonokat nem használják nap közben. Mivel a templomban nem lehet gyülekezni, az otthon kápolnájában tartják és élőben közvetítik az istentiszteleteket. Ilyenkor a bentlakók hozzátartozói és sokan azok közül, akikkel kapcsolatban állnak, bekapcsolódnak, követik a közvetítést. Horváth Levente úgy véli, ez is a lelkigondozás része: „Úgy döntöttem, rendhagyó istentiszteletet tartok. A lakókat bevonva Lázár Ervin Szegény Dzsoni és Árnika művéből adtunk elő egy részletet úgy, hogy ők olvasták fel. Ezt beleszőttem a prédikáció üzenetébe, az ige illusztrálására használva a történetet, így ők is részesei lehettek. Többen is visszajeleztek, hogy fantasztikus érzés volt, főleg mert tudták, hogy a családok követik a történéseket, látják őket. Olyan visszajelzések is érkeztek az otthoniaktól, hogy végre beleláttak a terápia lényegébe, megértették, mi folyik itt. Missziói igehirdetésnek hívom ezt – a helyzetből indul ki, és elérkezik az igéhez, míg a templomi igehirdetés az igéből indul ki, és elérkezik a valósághoz.”

A lelkigondozói munkatársak szupervíziós csoportot is működtetnek, illetve naponta tartanak adminisztratív megbeszéléseket. Az alapítványnál sajnos nem tudják, mit hoz a jövő, ha a jelenlegi 15 lakó kikerül az otthonból, vehetnek-e fel újakat, folytathatják-e a szolgálatot. Egy újabb csoportban a szakemberek arra keresnek válaszokat, hogy hogyan lehet az online térben lelkigondozni, hogy tartsák a kapcsolatot az emberekkel, megbeszélik a sikereket és nehézségeket. A támogató csoportok hetente találkoznak virtuálisan, illetve háromnapos országos találkozóikat is áthelyezték az online térbe.

„Minimálisra kellett csökkentenem az elvállalt beszélgetéseket, hiszen a munkatársaknak is kell időt biztosítanom. Ők is félnek, szoronganak, elbizonytalanodnak, túlterhelődnek, szükségük van a beszélgetésekre. Szeretném, ha a lelkipásztorok is gyakorolnák egymás között ezt. Egyházunkban működik a hivatásmegőrző szolgálat, amelyben lelkipásztorok önként segítenek társaiknak. Azt gondolom, ebben a kritikus helyzetben felerősödik ennek a jelentősége. Fokozottan oda kell figyelnünk egymás intervíziós gondozására, hiszen ha a lelkipásztor nincs rendben, hogyan foglalkozhat az őt megkeresőkkel?” – mutat rá Horváth Levente.

További feladatként megemlíti, hogy a lelkipásztoroknak a gyülekezeten belüli szenvedélybetegekre és családjaikra is oda kell figyelniük, de mára kialakult egyfajta háló a segítő szakmák képviselőivel. Lépést kell tartania a terápiás módszerek újdonságaival, de fontos, hogy éljen is a kapcsolati hálóval, és meglássa, hogy a spirituális segítségen kívül integrálnia kell a másfajta segítségnyújtás eszköztárát is a lelkigondozói szolgálatába. A lelkésznek fel kell ismernie, meddig terjednek a kompetenciái, és mikor kell átirányítania más specialistához a gyülekezeti tagot. Ehhez egy bizonyos fajta szakmai alázat is kell, hiszen egyedül nem tud mindent elvégezni. Horváth Levente szerint „az egyház kitűnő tér ahhoz, hogy egy közösségi lelkigondozói szolgálatot biztosítsunk, egy hálót, amelyből lehetőleg senki nem esik ki, aki segítségre szorul.”

A lelkipásztort saját helyzetéről, családjáról is kérdeztük: „Az első hetekben azt érzékeltem, hogy nagyon nehéz tartanom az egyensúlyt, hogy magamra is gondot viseljek. Az online térben is jelen kellett lenni, igét hirdetni, üzenni, biztatni, bátorítani, mindenkit meghallgatni, és óriási küzdelem volt mindent egyensúlyban tartani, hiszen sok biztosnak hitt támpont kicsúszott a lábunk alól. A családunkat is érintette a helyzet, öt gyermekünk közül három külföldön rekedt, az egyiknél fel is vetődött a fertőzés gyanúja. Ha már külsőleg rákényszerül az ember arra, hogy kilépjen a mókuskerékből, meg kell élni a csendet, hogy elég időm legyen magamra, az Istennel való kapcsolatomra, családomra, illetve a hozzánk fordulókra. Arra kellett vigyáznom, hogy naponta ne foglalkozzak több mint két-három esettel, hogy legyen elegendő időm egyéb teendőkre, munkatársaimra, szakmai fejlődésre. Nagy küzdelembe került, hogy rugalmasan átálljak egy másfajta időbeosztásra, és átszervezzem az életem, hogy hatékonyan, tartalmasan tudjak jelen lenni a kapcsolataimban.”

A Bonus Pastor munkatársaira most fokozottan odafigyelnek, hiszen olyan is van, aki rákkal küzdött, másnak immunrendszeri problémák miatt veszélyeztetett. Emellett rájuk nehezedik a gondolat, hogy maximum két hónapra van még pénzük az adományokból, hogy megadhassák a fizetéseket. Horváth Levente elmondta: „Csodaként éljük meg, hogy érkeznek még adományok. Megterhelő volt az otthonban az is, hogy teljesen fel kellett újítani az elektromos hálózatot, de Isten gondot viselt rólunk, holland testvéreink segítettek. Mindennap fél órát együtt töltünk a munkatársakkal, beszélgetünk, imádkozunk, bátorítjuk egymást. Közben a háttérben az adminisztratív stábbal pályázunk, stratégiát dolgozunk ki, hogy hogyan segíthetjük református egyházunkat a szeretetszolgálatban, rászorulók segítésében. A víruskrízist szociális krízis fogja követni, és mi ezt közelről látjuk, hiszen hátrányos helyzetű emberekkel találkozunk. Küzdünk azért, hogy életképes víziónk legyen a jövőre nézve, proaktívan járuljunk hozzá az egyház diakóniai küldetésének betöltésében.”

Kiss Gábor, Berekméri Gabriella