Milyen volt Erdélyben a kommunizmus ideje alatt lelkipásztornak vagy egyáltalán magyar kereszténynek lenni? Milyen hatással volt az erős politikai befolyás a vallásgyakorlásra? Ebben a témakörben tartottak beszélgetést az 1568 sátor szerdai meghívottai. A beszélgetés moderátora Kovács István volt, a Magyar Unitárius Egyház közügyigazgatója.

A jelenkor fiataljainak nincsenek emlékei a ’89-es rendszerváltás előtti időkből, ezért is tartották fontosnak a meghívottak, hogy a saját tapasztalataik és a magyar egyházak szemszögéből bemutassák a korszak negatív és pozitív oldalait. Kovács István a beszélgetés elején úgy vélekedett, hogy ezek olyan élmények, amelyeket legszívesebben elfelejtenénk, ám mégis elengedhetetlen, hogy beszéljünk róluk.

A vallásos élet a kommunizmus éveiben teljesen más formában működött. A hatóságoktól és besúgóktól való rettegés arra kényszerítette az egyházat, hogy úgynevezett „láthatatlan egyházként” szóljon az emberekhez – mondta Szegedi László (református lelkész, Kőhalom), akinek édesapja is lelkészként küzdött meg a kor nehézségeivel. Egy olyan rendszerben, amely nem nézte jó szemmel azt, ha emberek közösséget alkotva találkoznak, a lelkészek számára kihívás volt egyben tartani a gyülekezetet. Szombatfalvi József (unitárius lelkész, Székelykeresztúr) egy gyerekkori emléket felidézve mutatott rá arra, hogy az egyházat több oldalról támadták, hiszen az iskolában a tanítónőjének azt kellett propagálnia, hogy „Isten nem létezik”. Ezen kívül a rengeteg pionírfoglalkozás is mind azt a célt szolgálta, hogy az egyház gyengüljön, a gyerekek ne járjanak templomba.

Romániában egy burkoltabb vallási üldözés működött. A meghívottak egyetértettek abban, hogy a Ceașescu-rezsim egy látszólagos vallásszabadságot mutatott, ám ez közel sem volt valós, hiszen a besúgók rendszeresen jelentették a papok tevékenységeit. Ezt számos akta is bizonyítja, amelyekben részletesen írnak az egyházak tevékenységeiről Erdély-szerte. Nagy László (unitárius lelkész, Marosvásárhely) történetéből kiderül, hogy csak különféle alibik révén lehetett egyletet létrehozni a fiatalok számára, ezért felettese tanácsára kórust hirdetett, s így alkalma nyílt foglalkozásokat tartani a közösség formálódása érdekében. Köllő Gábor (római katolikus plébános, Nyárádremete) állítása szerint az akkori emberek nagyon megbecsülték egyházi vezetőjüket. Erről akkor bizonyosodott meg igazán, mikor 1989-ben Marosvásárhelyen elkezdődtek a mozgalmak, és egy orvostanhallgatókból álló csoport tagjai – akiknek akkoriban tartott foglalkozásokat – végig mellette maradtak az utcákon, sőt, a rendőröknek is megakadályozták, hogy őt, mint katolikus lelkészt, elhurcolják.

A vörös csillag „mindenre kiterjedő figyelmének”, azaz a kommunista rendszer részéről érkező elnyomásnak volt néhány pozitív hozadéka is. A beszélgetésből kiderült, hogy az egyház és kereszténység felé intézett támadások ellenére – ahol lehetett – a templomok megteltek, a hívek pedig sokkal jobban figyeltek a prédikációra, mint a nagy felszabadulás után.

Bíró Hunor/tusvanyos.ro

Fotó: Bethlendi Tamás