Hosszú reformáció: (nagy)elbeszélések, források, módszerek címmel szervezett mesterkurzust a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontjának Irodalomtudományi Intézete a Lendület projekt keretében, a Babeş–Bolyai Tudományegyetemmel, a Bolyai Társasággal, valamint a Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtárral április 1–5. között. A kurzus a hosszú reformáció téziséhez kapcsolódó nemzetközi és hazai kutatások elméleti és módszertani eredményeit alkalmazta a régi magyarországi és erdélyi konfesszionális irodalom szövegeinek és ezek történeti kontextusainak a kutatásában.

Az ötnapos intenzív műhelyfoglalkozások során a résztvevők az egyetemi képzésüket kiegészítő módszertani, forráshasználati, tudománytörténeti jártasság elsajátítására kaptak lehetőséget, és szakmai újdonságokról hallhattak. Az elméleti előadások mellett a reformáció hagyományában meghatározó szövegtípusok olvasására is hangsúlyt fektettek, megvizsgálva a hagyományos konfesszionális műfajok, illetve a reformációtörténeti források sajátosságait. Az első napok képzéssel, előadásokkal és szemináriumokkal teltek, emellett alternatív programokon, városnézésen, könyvtárlátogatáson vehettek részt a hallgatók, zárásként pedig workshopon mélyítették el a tanultakat.

Tóth Zsombor szervező, a Lendület projekt vezetője elmondta, a rendezvény előzménye a 2012 óta tartó intenzív szakmai kapcsolat a Magyar Tudományos Akadémia és a BBTE között, illetve a két intézmény Magyar Irodalomtudomány Intézete közötti hagyományos, évtizedekre visszatekintő jó kapcsolat. A közös Refo500-as nemzetközi vállalkozás, illetve a hosszú reformáció témájú Lendület projekt új fejezet ebben a kapcsolatban. A projekt 2016-ban indult Magyarországon, a találkozókon sok erdélyi diák vett részt, így idén elérkezett Kolozsvárra is. „Alapvetően azt próbáljuk követni, amit minden nyugat-európai fontos intézmény, egyetem, kutatóközpont: igyekszünk szakembereket toborozni. A hagyományos egyetemi oktatás rengeteg tárggyal és vizsgával a szakmai specializációnak kevés teret tud biztosítani. A mesterkurzus a formális képzéshez képest nagyon intenzíven, egy témára koncentráltan, kitűnő szakemberek közreműködésével jövőbeli szakembereket próbál megnyerni” – fejtette ki Tóth Zsombor.

„A képzés azzal a céllal indult, hogy a doktoranduszokat, fiatal kutatókat, akik a régi magyar irodalomban érdekeltek, összehozza, hogy megismerjék egymás kutatásait, találkozzanak a tapasztaltabb kollégákkal” – mutatott rá Gábor Csilla egyetemi tanár, a Bolyai Társaság elnöke. Hozzátette: tavaly ősszel vetődött fel, hogy a kolozsvári helyszín változatossá tenné a találkozók sorát, a Bolyai Társaság pedig, a BBTE magyar tagozatának háttérintézményeként, az anyagi háttért biztosítja. A témaválasztás kapcsán elmondta: „újfajta megközelítése a reformációnak. 1517 egy fordulópont, ezt senki nem vitatja el, de a mai szemléletben, főleg a tágabb közönségben úgy tekintik, mintha akkor új időszámítás kezdődött volna, hajlamosak vagyunk megfeledkezni az előzmények hosszú soráról, amelyből kinőtt a reformátori mozgalom: a késő középkori gyökerek, az előzetes spirituális megújulási törekvések, amelyekbe maga Luther is belenőtt, és aminek az eredményeképpen fogalmazta meg a tételeit. Időben 1500 elé és 1800-ig is kiterjesztjük a kutatást. Ezt a folyamatszerűséget jobban hangsúlyozza a hosszú reformáció paradigmája, mint a klasszikus reformációmegközelítés, illetve ebbe a koncepcióba a katolicizmus is belefér a maga hullámhegyeivel és -völgyeivel, hatásaival.”

Az előadások sorát Tóth Zsombor nyitotta Hosszú reformáció a kora újkorban címmel. Rámutatott: a lutheri reformáció mellett reformációk vannak, a reformációs folyamatok nem kizárólag Wittemberghez kapcsolódnak, a nagy átalakulás már folyamatban volt. A kora újkorban valójában folytatódik a középkor, de már elkezdődik a felvilágosodás, így nem köthetjük kizárólag a reformációhoz, az evangélikus és kálvinista hagyománynál jóval összetettebb a kérdés. Guitman Barnabás A történeti korszakolás problémája és tudományos hozadéka a hosszú reformáció paradigmájának történetelméleti hátterében címmel tartott előadást, amelyben felhívta a figyelmet arra, hogy a nagy korszakhatárok nem egyértelműek. A középkor nem volt annyira zárt világ, mint ahogy gondolnánk, számos újítás történt az egyházban is. Már akkor felfedezik az individuumot, értéket tulajdonítanak az egyénnek és az időnek, az életidő meghosszabbításának. A korszakok jobb megismerésével egyre jobban elmosódnak a korszakhatárok, sőt a bizonyos időpontokhoz való ragaszkodás gátolhatja a kutatást. Európa történetében az 1500-as évek nem jelentenek annyira nagy fordulópontot, egyre inkább az válik elfogadottá, hogy a reformációszemléletet egyfajta mítoszépítés jellemzi, és eljutottak arra a módszertani megközelítésre, amely elvezetett a hosszú reformáció paradigmájának megfogalmazásához.

A peregrinációról, középkori és kora újkori egyetemjárásról és ennek kultúrdiplomáciai vonzatáról Csorba Dávid tartott előadást. Elmondta, a peregrinusok útjaik során gazdasági tapasztalatokkal gazdagodtak, jelentős kapcsolati hálót építettek ki, a mecénásnak, támogatójuknak is hoztak információkat, vagy sok esetben az ő utasításait követték. Az óralátogatás nem volt kötelező, bárhol megjelenhettek, bárhol tanulhattak. Személyes jegyzetek, útleírások, albumok maradtak fenn tőlük, amelyekből kiderül a mindennapok története, naplóikban imák, olvasmányok, udvarlások, baráti kirándulások, perek szerepelnek. A hazai iskolák jogilag nem voltak egyetemek, de a diákok erős gimnáziumi, főiskolai alapozással diplomáciai pályára léptek, jelentős könyveket adtak ki, ez pedig azt bizonyítja, hogy egyetemi szintű oktatás folyt – hangzott el.

Péter István a reformáció kezdeteiről és a Partium reformátori zsinatairól értekezett előadásában. Ismertette a mohácsi vész hatásait a magyarországi reformációra – Mohácsnál egyszerre hat püspök esett el, az egyház főpásztorok nélkül maradt, ami eléggé felborította a rendet. Az előadó kitért a török fennhatóság intézkedéseire és ezek Magyarország vallási életére mért hatásaira, Debrecen szerepére és jelentőségére, majd bemutatta a két erdődi és az óvári zsinatot – a lehetőségek alulmaradtak a brassóiakhoz képest, de felzárkózott a Partium papsága. Szegedi Edit a kolozsvári szászok 16–17. századi helyzetét mutatta be egy 1622-es szöveg alapján, amely a városi főpap választásának folyamatát tárta fel. Kiderült, a plébánost a városi tanács választotta, nem a lelkészek, a választási és iktatási folyamatnak pedig fontos eleme volt a nyelv: váltakozott a szász, német, latin és magyar. A kolozsvári szászok minimum kétnyelvűek voltak: a liturgia nyelve német volt, a mindennap nyelve a magyar. A város politikai és egyházi kétnyelvűsége a 18. század elejéig tartott, ezután a szászok nagyrészt magyar nyelvűek lettek.

Fazakas Gergely Tamás Egy 18. századi református özvegyasszony publikál? (Árva Bethlen Kata önéletírása a kéziratosság és nyomtatás határán) című előadásában Bethlen Kata önéletírásának hétterét és jelentőségét fejtette ki. A publikáció különlegesnek számított, hiszen abban a korban nem volt más női autobiografikus írás nyomtatásban, sőt elképzelhetetlen volt. A kötet Szebenben jelent meg Sárdi Sámuel nyomdájában 1759-ben vagy 1760-ban. Bod Péter szerkesztette, alakította a szöveget, egységesítette és sajtó alá rendezte. Felmerült a 18. századi „szerzőség” fogalmának, a korrektor, szerkesztő, nyomdász szerepének kérdése, ezek filológiai, historiográfiai, tropológiai megközelítései. Bethlen Kata önéletírása a kéziratosság és nyomtatás határán áll. Az önéletírást fragmentumok egészítik ki Bod Pétertől és Bethlen Katától, azonban nem tekinthetők egységes szövegnek – fejtette ki az előadó.

Móré Tünde a peregrináció kora újkori kultúrában betöltött szerepét ecsetelte. Elmondta, az egyetemjárás mellett a nemesi utazók politikai hátterű körutazásokat tettek, az utazó nemes pedig levelekben tájékoztatta rokonait a történésekről. Az Európát megjárt fiataloknak hazatértük után nagy esélyük volt az előmozdulásra, karrierjük építésére. A magyarországi iratok leginkább a protestáns peregrinációról szólnak, de harminc katolikus egyházi főpapról is maradtak fenn források: ők itáliai egyetemeket részesítettek előnyben. Lassan előírások is születnek, hogy a beszámolókat hogyan kell megírni, hogy kell viselkedni egy ilyen úton. Követelmény volt, hogy megfeleljenek az elődeik szövegalkotási elvárásainak, azonban emiatt sokszor közhelyessé váltak.

Luffy Katalin a kolozsvári könyvtári gyűjteményeket mutatta be: az egyetemi, valamint akadémiai könyvtár gyűjteményét és az Állami Levéltár Kolozsváron őrzött anyagát. Az Erdélyi Múzeum Egyesület megalakulásáig nyúlt vissza, a gyűjtés kezdetéig, könyvtári állomány kialakulásához. A gyűjtemény adományok és könyvtárak vásárlása révén gazdagodott. Az egyetem 1872-beli alapításával új fejezet kezdődött, Mikó Imre halála után az adakozókedv alábbhagyott, de lényeges vásárlások továbbra is történtek. Később a levéltári és kézirattári anyagot szétválasztották, 1904-ben kezdték el a könyvtár minden részlegén a gyarapodási osztálynaplót vezetni. Érdekes megfigyelni, hogy mit olvastak, mit tartottak megőrzésre érdemesnek az erdélyi emberek – hívta fel a hallgatók figyelmét Luffy Katalin.

A mesterkurzus további előadásai, beszélgetései a kálvinista identitás formálódása, a 16–18. századi magyarországi szenttisztelet, a kelet-európai örmény diaszpóra, a bártfai evangélikus felekezetszervezés, az erdélyi örmény katolikus egyház, a segesvári hitvita, a kegyességgyakorlás nyelve, valamint a könyv antropológiája témakörében folytak.

„A tartalmas előadások, a kitekintések, a módszertani rávezetések nagyon hasznosak, de egyszerű érdeklődőként is magával ragadnak a bemutatók. Doktoranduszként ráébreszt arra, hogy mennyi lehetőség, tanulnivaló van még, a kutatásainkat milyen sok irányban fejleszthetjük tovább” – fejtette ki az egyik magyar szakos doktorandusz résztvevő.

 

Berekméri Gabriella