A megbocsátás és megbékélés témakörében szervezett országos lelkésztovábbképzőt a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző Kara március 27–29-én Kolozsváron. A kijelölt témát történelmi, teológiai és pasztorálpszichológiai szempontból közelítették meg a három nap alatt, élénk eszmecserével, beszélgetésekkel hosszabbítva meg az előadásokat.

A megbékélés történelmi, társadalmi és egyházi vonatkozásai címmel rendezett háromnapos konferencia az elmúlt száz év történéseit idézte fel, kitérve az Erdélyben, Romániában vagy Magyarországon élők máig tartó sérelmeire, az etnikai csoportok közötti szűnni nem akaró feszültségekre, és Isten igéjén át, bibliai példák segítségével keresett megoldásokat a történelem okozta sebek gyógyítására, az évforduló, megemlékezés megfelelő kezelésére. „Az egyetemen előírásként szerepelt, hogy az 1918-as eseményről megemlékezzünk. Legyen ünnep, megemlékezés vagy gyász, a Romániával való egyesülés mindenképp nagy esemény a magyarok történetében is. A Healing of Memories projektben való részvétel után fogékony voltam a kérdésre, hiszen a történelem és kultúránk megbélyegzi a mostani ünnepléshez való viszonyulásunk. A lelkészkollégák is foglalkoznak ezzel a témával, így fórumot teremtettünk, ahol megbeszélhetjük az elmúlt száz év történelmi vonatkozásait, fordulópontjait, törvénykezéseit, az asszimilációs törekvést, az egyház hátrányos helyzetbe kerülését, harcát a megmaradásért” – mondta el az esemény kapcsán dr. Lukács Olga dékán. Hozzátette: „történelmi alapot adtunk a témafelvetésnek, majd a traumák feldolgozásához, a megbocsátás és megbékélés eléréséhez a Bibliából, pszichológia területéről vettünk példákat. Célunk a lelkészeknek három olyan napot adni, amikor a megbékélés, megbocsátás folyamatát elősegítjük, tudományos hátteret adunk neki.”

Az előadások sorát dr. Lukács Olga nyitotta Az erdélyi református egyház kataklizmája az első világháborút követő világrendben címmel. Elhangzott, a magyarok máig hordozzák a száz éve történt események sebeit. Van egy közös „szenvedéstörténetünk”, amely identitásunk meghatározó elemévé vált. A múltbéli traumákat azonban fel kell dolgozni. El kell fogadni, hogy nem vagyunk mentesek az esetleges tévedésektől, előítéletektől, türelmetlenségtől, a múlt feldolgozásában pedig az objektivitásra kell törekedni. Dr. Péter István „Én nem így képzeltem el a rendet” – rendértelmezések ütközései/konfliktusai a XX. században címmel tartott előadást. Az Erdélyi Református Egyházkerület első világháború alatti viselkedését vizsgálta a Református Szemle ötévi anyagát tanulmányozva. Az egyház súlyos kihívás elé került, hiszen olyan konfliktust kellett lereagálni, amelyet a magyar társadalom kezdetben üdvözölt. 1914-től megjelentek a háborút igazoló műfajok, prédikációk, igyekeztek az egyháztól eltávolodott híveket megszólítani. Azok a teológusok voltak a leglelkesebbek, akik a megújulás mellett álltak: Makkai, Révész, Bartók György, Kecskeméthy… A háborút Isten akarataként értelmezték, próbaként tekintettek rá. Úgy tartották, a háború tüze megtisztítja a lelket, és Istenhez viszi a népet. Súlyos morális kérdések merültek fel: például aki a hazáját védi, az nem vétkezik, ha gyilkol – ami azonban egyértelműen bűn. A diskurzus a világi sajtóban is terjedt, nagy hatása volt az írásoknak. 1916-tól Erdély is hadszíntérré vált, megváltozott a háborúról való beszédmód, a későbbiekben pedig a háborús szövegek megcsappantak. Ma sem ismert, valóban mennyire tehető az első világháborús áldozatok száma. Magyarországon az ötvenes években a hivatalos nyilvántartásokat megsemmisítették. Péter István rámutatott: a román társadalommal párhuzamos történelmet írunk és élünk. Ez a két történelem elbeszél egymás mellett. A közös erdélyi lét nem tükröződik egyáltalán a román történetírásban, ezért nehéz a párbeszéd. De szükség van rá, hogy kimondjuk a dolgokat, enélkül nincs megbékélés. Szeretnénk, ha a történelmünk csak pozitívumokat hordozna, de teljesen pozitív történelem nincs. Egyházként az ige szerinti értéket kell kimondanunk, a rendek építése mögött pedig ott kell állnia a közösségnek – ehhez szükséges alulról építkezni, amiben fontos szerepe van a lelkipásztoroknak.

A találkozó második napján a téma bibliai megközelítésére esett a hangsúly. Dr. Püsök Sarolta az 1Móz 50,20 alapján („Ti gonoszt gondoltatok ellenem, de az Úr jóra kívánta azt fordítani”) a megbékélés józsefi paradigmájáról beszélt. Az igazság és méltányosság kérdését boncolta, irodalmi művekből szemlézve. A béketeremtést Sziszüphosz nehéz munkájához hasonlította. Elhangzott, hogy minél kifinomultabb a tudása, magasabb a műveltségi szintje az embernek, annál nagyobb erővel törheti meg a békét. Jézus azonban arra szólítja fel a keresztyéneket, hogy Isten bizonyságában ne engedjenek a bosszúnak, nem az embernek kell kézbe venni az igazságtételt. József képes volt megbocsátani, szembeállva a korszellemmel. Nem a bosszúhoz, haraghoz fordul, hanem Istenhez. Felismeri, hogy Isten tervei szerint működik a világ, jövője pedig csak annak lehet, aki nem ragad le a múlt sérelmeinél, hanem nyitott és kész a feladatokra.

Dr. Hodossy-Takács Előd az összeomlás feldolgozásához gyűjtött bibliai teológiai szempontokat. Az Ó- és Újszövetségben egyaránt meghatározó volt az összeomlások utáni építkezés – a bibliai gondolkodásban hangsúlyos, hogy a romokon elkezdődhet valami új építése. Például mindennek, ami az Újszövetségben történik, a pusztulás, Krisztus halála az alapja. Azonban a sír nem az utolsó pont, hanem az igazi kezdet. A történetírás már az ókorban is szubjektív volt. Az ószövetségi emlékezetben például Ezékiás lázadása nem az összeomlás, hanem a hősiesség és kiállás történeteként fut. Az előadó rámutatott: a teljes összeomlás nem több, mint irodalmi toposz. A Bibliában, prófétai irodalomban fogalmilag kizárt a részleges összeomlás. A kérdésnek pedig magyar vetülete is van: miért tekintünk máig úgy a történelmi Magyarország bukására, mint páratlan, egyedi történelmi eseményre? A nagy háború elsöpörte a világot, új világrendet alkotott, a magyar gondolkodásba azonban mélyen begyökerezett a „csak velünk történt meg” szemlélet, a közvélemény pedig nem akar szembenézni azzal, hogy szélesebb körben történtek változások. Emberileg, politikailag érthető ez a szemlélet, történetileg azonban abszurd. A bukást tudomásul kell venni, és ahogy a bibliai gondolkodás tanítja: amit elvesztettünk, annak vége, el kell gyászolni, de biztosan lesz újjászületés.

„Megbékélés, megbocsátás, emlékezés, jóvátétel – ugyanilyen természetes az elvárás az egyházzal szemben, hogy ezeket ne csak hirdesse, hanem élje is” – hangsúlyozta dr. Fazakas Sándor A megbékélés és a jóvátétel etikai dimenziói című előadásában. Rámutatott: hit- és szeretetközösség vagyunk, viszont ha a valóságot nézzük, nagyon irgalmatlanok tudunk lenni az egyház keretein belül is. Úgy tekintünk a megbékélésre és megbocsátásra, mint valami teljesen természetes elemre a keresztyénségen belül. A megbocsátás és megbékélés alapfogalmakká váltak a teológiában – az ószövetségi kultusz, a krisztusi áldozat mind erre mutat. Az előadás során felmerült, hogy a traumák feldolgozására nem a teljes hallgatás és az idő gyógyító erejében való reménykedés a megoldás, hanem a kibeszélés, akár a sebek felnyitása. Volt idő, amikor az erdélyi magyarság traumatikus élményeinek kibeszélésére senki nem volt kíváncsi. A megbocsátás fogalma az Isten és ember közötti alapvető történést jelenti, az ellenségeskedés megszüntetését, a közösség helyreállítását, felelősségteljes viszonyulást a környezetért. Azonban elsődleges alanya Isten, ő vesz igénybe arra, hogy a megbékélést munkáljuk.

Az Istennel, a felebaráttal, önmagunkkal való megbékélés kérdéseit dr. Lészai Lehel Megbékélési (anti)modellek az Újszövetségben című előadásában fejtette ki. Elmondta: a bűn felborította a világrendet, Istennek közbe kellett lépnie, kitalálni a megbékélés módját, a megoldást pedig Fiában, a szeretetben találja meg, magát sebesíti meg, hogy a világ helyreálljon. Megbocsát nekünk Jézus áldozatáért, hogy újra létrejöjjön az eredeti békés kapcsolat. Az istennel való megbékélés nemcsak azért történik, hogy az ember megnyugodjon, hanem feladat is jár vele. Következménye a békéltetés szolgálata és igéje. Ahogy nekünk meg kell békélnünk Istennel, úgy kell segítenünk a ránk bízottakat is, hogy megbékéljenek vele, de haragosaikkal és önmagukkal is. Mégis a legnehezebb talán az önmagunkkal való megbékélés, hiszen sokszor saját magunkkal szemben vagyunk a legkíméletlenebbek. De keresztyénként kötelező minden ember irányában a békesség, megbékélés keresése.

Dr. Gorbai Gabriella pszichológiai szempontból közelítette meg a konferencia témáját. A megbocsátás, elengedés egészségvédő hatása címmel arról értekezett, mennyire hatással van a harag és békesség állapota az emberre. Kijelentette: a megbocsátás nem felejtés, hanem továbblépés. Nem kölcsönös megbékélés, hanem válasz egy adott helyzetre. Nem megértés, elnézés, hanem elismerés utáni továbblépés. Nem a bocsánat hangoztatása, hanem belső szabadon engedés. Nem közömbösség, tagadás. Nem a harag elfojtása, hanem aktív cselekmény, a harag a folyamat része. Értelmi, érzelmi és viselkedéstani szinten is meg kell történnie, hogy valódi legyen. A teljes megbocsátás szeretetből fakad, nincs feltételekhez kötve. De nemcsak a megbocsátás, a bocsánatkérés elfogadása is jó hatással van az egyénre, a kutatások pedig bizonyítják, hogy a testi egészségre is pozitív hatással vannak ezek a folyamatok.

A továbbképzőn az ötéves ciklusra kötelezően kért ötven pontból tizenhatot gyűjthettek be a résztvevő lelkipásztorok, emellett az érzékeny témák megvitatása, a szolgatársakkal folytatott tapasztalatcsere után jelentős lelki táplálékkal térhettek haza gyülekezeteikbe, közösségeikbe.

Berekméri Gabriella