Önkéntes gálán találkoztak az Erdélyi Református Egyházkerület Ifjúsági Szövetségének (IKE) aktív munkatársai február 23-án a kézdivásárhelyi Hotel Atriumban. Az eseményen részt vevő több mint száz önkéntest Tussay Szilárd ifjúsági referens köszöntötte. Felvezetőjében elmondta, hogy a jelenlevő önkéntesek vezetőként olyanok, mint a kötéltáncosok: néha rezeg alattuk a lelki és testi kötél. Ezt követően Balogh Zoltán lelkipásztor, a Kézdi-Orbai Református Egyházmegye esperese köszöntötte a résztvevőket, a belső és a külső indíttatásból induló önkéntességről beszélt. Ruszka Sándor lelkipásztor, egyházkerületi ifjúsági előadó is köszöntötte az egybegyűlteket, áhítatában elmondva, hogy a szeretet a legnagyobb önkéntes szolgálat.

Az est folyamán fellépett a Slam Poetry Marosvásárhely csapata, majd a köszönőoklevelek és ajándékok átadását, valamint az ünnepi koccintást követően vacsorával és tánccal zárult az esemény.

Az alábbiakban következzen egy személyes beszámoló egy önkéntes tollából:

„2019. január 11.

Kedves Naplóm!

Önnek egy új levele érkezett! – villogja a telefonom. Feladója az Erdélyi IKE. Feloldom a képernyőzárat, olvasom: „Az elmúlt időszakban számos olyan program lebonyolításában vettél részt, amely a te hozzájárulásod nélkül nem jöhetett volna létre. Ezt a szolgálatot szeretnénk neked megköszönni az Önkéntes Gála keretén belül.” Máris keresem a határidőnaplómat, hogy megnézzem, szabad vagyok-e az említett hétvégén. Fontos számomra az Önkéntes Gála, mert bár 2015 óta vagyok az IKE önkéntese, sajnos idáig egyetlen gálára sem jutottam el. Megkönnyebbülve látom, hogy szabad az a hétvégém, gyorsan be is írom csupa nagybetűvel: GÁLA. És rajzolok mellé egy szívecskét is. Ez elengedhetetlen és nagyon kifejező.

Lelkes készülődés vette kezdetét. Végiggondoltam, vajon kikkel fogok ott találkozni, vajon lesznek olyanok, akiket nem ismerek? Vajon milyen lesz a terem és a dekor? Melyik ruhámat vegyem fel? És hozzá melyik cipőt? De a legfontosabb: ki tud elvinni Kézdivásárhelyre? Ez jelentette a legnagyobb kihívást. Úgy tűnt, lehetetlen Marosvásárhelyről Kézdivásárhelyre eljutni. Már majdnem visszaakasztottam a szekrénybe a gondosan előkészített ruhámat, már majdnem levetkőztettem az ünneplőbe öltöztetett lelkemet, amikor újra villogott a telefonom. A húgom hívott, épp összefutott egy önkéntes társunkkal, aki felajánlotta, elvisz bennünket. Juhé, megnyugodtam. (Köszi, Gellért!)

2019. február 23.

A megbeszélt helyen és időpontban várjuk Gellértet. Szikrázó napsütés, erős szél, mínusz fokok. A lelkemben örömünnep, nyugalom és hála. Megérkezünk. Már a bejáratnál érzem, hiába vagyok ezen a helyen életemben először, mégis olyan, mintha kicsit hazaérkeztem volna. Az IKE elnökségi tagjai mosolyogva fogadnak bennünket, „Isten hozott!”, mondják mindenkinek fáradhatatlanul. Bármerre nézek, őszinte öleléseket, kézfogásokat, arcokra kiült boldogságot látok. Bevallom, a várakozásommal ellentétben nem ismertem mindenkit, de ez nem keserített el, sőt örültem, hogy az elmúlt évben ilyen sok fiatal csatlakozott az IKE-hez és felelősségteljesen vállalt feladatot. És hogy a felelősségtudat ne lankadjon bennünk, a köszönő emléklap mellé ajándékot kaptunk. Ránk bíztak egy cserép földet, benne gondosan elvetett magokkal. Rajtunk múlik, miként gondozzuk, mivé növekedik a kis növény.

Kedves Naplóm! Hálatelt szívvel jöttem haza Kézdivásárhelyről. Hálás vagyok, hogy tagja lehetek ennek a nagy családnak. Hálás vagyok, hogy ilyen emberekkel dolgozhatok együtt. Hálás vagyok, hogy az egykori munkatársaim mára a barátaim lettek.

Kedves IKE, köszönünk mindent!” (Tóth Bella)

Buksa Emese