November hónapban kétszer adott helyet Beresztelke református temploma a Görgényi Református Egyházmegye rendezvényeinek. November 5-én nőszövetségi konferenciát tartottunk a Felső Maros-mente gyülekezetei számára, november 20-án pedig lelkészértekezleten vettünk részt. Mindkét alkalom megerősített abban, hogy a Lélek erejével újabb és újabb mérföldeket, egyéni vagy közösségi csatákat, vergődéseket, félelmeket, csüggedést, gonosz támadásokat, szégyenfoltokat és keresztyéni életünkre nézve komoly függőségeket tudunk átvészelni, lerázni és ezekből szabadságot nyerve megújult életet indítani, Isten dicsőségére hitből fakadó gyümölcsöket teremni.

Nőszövetségi konferenciánkon az igét Berekméri Csilla, a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskola tanára hirdette. Igei üzenete az Ezékiel 11,19–20 versei alapján arról szólt, hogy Isten üdvtervében van egy nap, amelyen ismét cselekszik: beülteti vágyait, céljait az emberi szívbe, mert ami volt egykor Ezékiel idejében, és ami van az embernél most, az pusztán vallásos erőlködés, amely vagy képmutatásba, vagy kétségbeesésbe torkollik. Pál apostol helyesen szab irányt nekünk, amikor kijelenti: Isten a törvényt azért adta, hogy odavezessen Krisztushoz, hogy lássuk: csak így érdemes élni, mert akiben Krisztus él, az olyan gondolatokat, cselekedeteket indít el, amelyekről tudjuk, hogy nem tőlünk vannak. Összefoglalva tehát tudnunk kell, hogy Isten nem foltozza, nem javítja az emberi szívet, hanem kicseréli teljesen: „eltávolítom a kőszívet az ő testükből, és adok nekik hússzívet.” Viszont a mi magatartásunk épp ellentétes, mert mi nagyon szeretünk javítgatni, foltozgatni, reszelgetni, régi tömlőbe új bort tölteni, holott tudjuk, hogy megvan az esélye annak, hogy az új bor szétfeszítse a régi tömlőt. Igei tanácsa arra hívta fel figyelmünket, hogy kérjük Istentől az új szívet, az új Lelket, hogy a zsoltárossal együtt vallani tudjuk: „Tessék Uram néked, hogy megments engemet, siess Uram segítségemre.” (40. zsoltár)

A továbbiakban dr. Papp György lelkipásztor, teológiai tanár tartott előadást a reformációban meghirdetett egyedül-tantételek életeket megváltoztató igazságáról. Miért volt szükség ezekre a tételekre? Mert az elégtételek nem váltják ki az emberből, hogy jobb legyen – hangzott el. Az ember a kegyelmes Istennel nem a hagyományban találkozik, hanem egyedül Jézus Krisztusban. A Szentírás elég ahhoz, hogy megismerjük Krisztusban a felénk közeledő kegyelmes Istent, hogy az ember Krisztussal kapcsolatban legyen, nem kell közvetítő. A lelkipásztor nem kapcsolatvezető, hanem lelki vezető. Bűnbocsánat nem azért adatik, mert hitemért kedves volnék, hanem mert Krisztusért megbocsáttatnak a bűneim. Ezt a kegyelmet élővé kell váltani, tovább kell adni, és akkor a mi életünk is bővölködni fog, így bővülhet a gyülekezet. A kegyelem az adósság elengedése, ehhez pedig egyedül a hit szükséges. Reformátoraink leromboltak egy olyan hagyományt, amely Isten és ember közé állt. A hit a kiszámíthatóságból, a szilárdságból él, ami az Ószövetség üzenete: Isten hűséges volt és az is marad. Látom Isten hűségét, ennek pedig arra kell tanítania, hogy a keresztyén élet nem teher, hanem erőforrás. A 14 gyülekezetből érkezett asszonytestvéreket a helybeli lelkipásztor, Szép Eduárd és a nőszövetség elnöke, Takács Malvin köszöntötte, emellett Csuka Hajnal Zsejki Irén Mindennapi kegyelem című versét olvasta fel.

Lelkészértekezletünk témája a lelkigondozás és a református lelki gyakorlat lehetőségei köré épült. Az igét Barticel Kiss Krisztián maroshévízi lelkipásztor hirdette. Mondanivalóját az 1Kor 3,9–15a alapján fogalmazta meg, azzal a kérdéssel kezdve, hogy Reformáció 500 jegyében vajon milyen az az alap, amire építünk, vajon milyenek vagyunk mi, az építők, merünk-e kimondani dolgokat, vagy a repedéseket tömjük, netalán lelógunk az alapról? Az alap Jézus Krisztus. Nem elég ezt felismerni, mert nem állhatunk meg csak ezen a szinten, építeni kell. Mindenkinek más az építőeszköze, az ige által egyik sem fölösleges, és igen fontos, hogy minden építőelem a saját helyére kerüljön, mert van egy mennyei minősítő bizottság, amely mindeneket helyreállít. Munkatársakat, építőket keresni, együtt építeni, megfelelően – többszereplős egyházépítésről van szó, azaz többen működnek egyszerre, egy akarattal, egy közös céllal. Egymásutániság és egyidejűség egyszerre a jó alapon, Jézus Krisztuson soha el nem vész.

Dr. Horváth Levente, a Református Mentő Misszió és a Bonus Pastor Alapítvány lelkigondozó munkatársa, missziológus kérdéssel indította előadását: vajon ki a szegletkő, alapkő, zárókő – én vagy Isten? Egy posztmodern társadalomban az „igazság” is egy „posztigazság”. Van-e nyugalom, vagy ez csak egy szó, amely tartalmában üres? Mi van ennek a szónak a mélyén, a színfalak mögött? Minden más világlátásból hiányzik az, ami a keresztyén embernek van. Ha nincs egy örökkévaló referencia, akkor egymásnak leszünk a referensei, s ez tragikus minden helyzetben. Mi a döntő életemben: a szabad választás vagy a szövetség elfogadása? Létezik egy humanista narratíva: az ember jó, tökéletes. A humanizmus optimizmusa pedig, hogy meg tudok változni magamtól. Mindenki képmutató, csakhogy a hívő ember elismeri, hogy képmutató, míg a világtól függő ember ezt nem ismeri el. Isten elsődleges célja, hogy a fia légy. A posztmodern embernek fontos, hogy ezt megértse. A hit az, amikor az én kis élettörténetemet belehelyezem Isten nagy történetébe. Isten nagy története: teremtés, bűneset, megváltás, majd mindenek helyreállítása. (Efézus 1,3–5). Energia kell a megismeréshez, az energiához pedig idő kell és megfelelő erőforrás. Nem a mi kezünkben van a megoldás, hanem Istennél. Függőségből nincs gyógyulás, csak szabadulás.

Mindkét alkalom nemcsak lelki táplálékot nyújtott, hanem a testi éhség szükségleteire is igyekezett odafigyelni az alkalmainkat záró szeretetvendégséggel. Isten áldása novemberben is ránk hullott, a Lélek ereje áradt, s áldott lett az, aki élt e lehetőséggel. Hálásak vagyunk a szervezőknek az alkalmakért.