A Frățean család három éve került az utcára, amikor albérletük új tulajdonosa kilakoltatta őket. Történetük szemünk előtt lassan – amint a bizalom is – csak lépésről lépésre bontakozott ki. Missziós alkalmainkon rendszeresen ott voltak, keresték Isten közelségét, reménységüket belé vetették, együtt imádkoztunk lelki erőért, kitartásért, s akkor, amikor a belefáradás fejét felütötte, mellettük állva bátorítottuk, a magunk módján igyekeztünk reményt táplálni.

Az utolsó tél hónapjait egy udvaron felállított, bannerekből készült sátorszerűségben töltötték. Számukra ez jelentette az otthont. Nehéz ugyan otthonnak nevezni, de az volt. A szél befújt, az eső becsorgott sátrukba, ágyuk átnedvesedett, port nem volt honnan törölni, egy helyt kellett főzni, mosni, mosakodni, de mégis jó volt, mert a szeretet lángja sosem lankadt, sőt még jobban égett. Mindnyájunk számára példaértékű lehet az, ahogyan egymást azokban a nehéz napokban is támogatták, és azon magatartásuk, hogy soha nem panaszkodtak. Ismertük életkörülményeiket s mindig rákérdeztünk hogylétükre, s olyankor csendben elmondták szívük bánatát, de nem siránkoztak, nem könyörögtek, követelőztek, csak azt mondták: „Isten fent van, s az élet megy tovább”.

A töretlen bizakodás, a normális élet utáni vágy mindig jelen volt, akkor is, amikor testi-lelki betegségek gyötörték őket. De az Úr Isten nem feledkezett el róluk, a megpróbáltatások után, az elérkezett időben közbelépett. Embereket indított el arra, hogy tervét megvalósítsák.

Február folyamán az események hirtelen felgyorsultak. Először a 20 éves ifjút alkalmazták, majd az édesanyát is visszavették előző munkahelyére. Azután ismerősön keresztül egy új albérleti lehetőség kínálkozott. Ezt jelezték nekem is, missziós koordinátornak. A román tulajdonossal sikerült találkozást egyeztetni, amelyen hosszan elbeszélgettünk a misszióról, hogy ezt a Protestáns Teológiai Intézet hallgatói végzik önkéntesen, hogy segíteni szeretnők a hajléktalan és nehéz helyzetben levőket, majd a lakhatási feltételeket tárgyaltuk át. Mosolyogva állapítottuk meg, hogy jó lesz együtt tenni ezért a családért.

Március 2-án be is költöztek. Megvártam, hogy többé-kevésbé berendezkedhessenek, s ezt követően egy esti órát sikerült egyeztetnünk meglátogatásukra. Mindannyian vártuk már a találkozást, jól elbeszélgettünk, s mint kiderült a család mellett többen állnak, mint azt gondoltuk vagy remélni lehetett volna. A család két munkáltatója is felkarolásukra vállalkozott. Nem kell nagy dolgokra gondolni, de sok kicsi sokra megy. Ekkor vált számomra világossá, hogy az Úr Isten több embert indított el tudtunk nélkül tervének megvalósítására. Nem számít az, hogy én magyar vagyok, ők pedig románok, hanem csak az, hogy Isten eszközként akar használni, nemzetiségtől függetlenül.

A látogatás végére hagytam a legfontosabbat: a BIBLIA átadását. Igét olvastam, majd együtt imádkoztunk előre-menetelükért, hitükért, egészségükért. Ezt követően fennállva adtam át a családfőnek a Bibliát! Csak négyen voltunk, egy egyszerű lakásban, s mégis az a pillanat könnyfakasztó ünnep volt, mintha Karácsony vagy Húsvét lett volna, mintha templomban lettünk volna. Jövendőbeli lelkipásztorként először voltam családlátogatóban, nem tudom még, hogy kell ezt jól csinálni, de ez rendkívüli, életre szóló élmény volt.

A családot a jövőre nézve sem hagyjuk magukra, hanem mellettük leszünk tovább is. Ennek jele volt a nem régiben megejtett újabb családlátogatás. Öröm töltött el akkor, amikor a párnák között megpillantottam a Bibliát, amelyből elmondásuk szerint rendszeresen olvasnak.

Mindezekért Istennek legyen hála!

Béres Levente, Hajléktalan Missziós koordinátor, IV. éves teológus