Temploma fennállásának 200-ik évfordulóját ünnepelte július 12-én a Bukarest Szőlőkerti Református Egyházközség, ugyanezen a napon a pitesti-i egyházközség is hálát adott Istennek, hogy új templomban gyűlhetnek össze istentiszteleti alkalmakra. A 200 éves évfordulóra ugyanakkor megújult a bukaresti templom, az ünnepi istentiszteleten, amelyen zsúfolásig telt meg a hajlék, Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hirdette az igét.

Kató Béla a 102. Zsoltár alapján szólt a gyülekezethez. Elmondta, hogy aki otthonról elszakad, az sokszor érzi úgy magát, mint magányos madár a háztetőn, amelynek nincs fészke. Bár sokszor mondjuk azt, hogy szabad, mint a madár, ez a madár ki van szolgáltatva a ragadozó madaraknak, az időjárásnak, de még a parittyázó gyermekeknek is.

„Biztos, hogy a bukarestiek is gyakran egyedül érezték magukat, sokszor érezhették úgy magukat, mint magányos madár a háztetőn. A Rákóczi szabadságharc után és az 1848-as forradalom után is sokan kerestek itt, Bukarestben menedéket. A csüggedésből azonban tovább kell lépni. Aki épít, az az életről tesz tanúbizonyságot. Ebben a lelkiállapotban áll a zsoltáros Isten elé és mondja azt, hogy de te, Isten, másképp cselekszel.” – mondta igehirdetése elején a püspök.

Kató Béla három gondolatot emelt ki az igéből. Szerinte sem sem érezheti magát magányosnak úgy, hogy Isten elhagyta, hiszen Isten számon tart bennünket, mint mindenki mást.

„Isten az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette. Nem kevesebbet adott, hanem az ő képére és hasonlatosságára teremtett, ezt a kiváltságot csak az ember kapta meg a teremtés hajnalán. De az engedetlenség következtében összetört ez az istenkép. Isten azonban továbbra sem hagy el bennünket. Hiszen, ha egy verébre gondja van, akkor hogy ne gondolna ránk?  – mondta a püspök.

Kató Béla a Heidelbergi Kátét is idézte, amelyben azt valljuk, hogy nem önmagunké, hanem a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyunk. Ezért sehol nem vagyunk egyedül a világon. Mindannyian Isten szövetségéhez tartozunk a keresztség sákramentumában. Ezt a szövetséget pecsételjük meg a konfirmáció által. Ugyanakkor Isten testvéreket is állít mellénk, ezt a testvériséget pedig az úrvacsorában élhetjük meg.

A püspök szerint mi ég és föld között vagyunk, de nem a se itt-se ott állapotban. Isten a jót akarja nekünk, az Ő akaratában kerülünk ide vagy oda. Isten ugyanakkor azt akarja, hogy teljes értékű életet éljünk, ezért küldetést adott nekünk. 200 évvel ezelőtt a bukarestiek hajlékot építettek az Úrnak és maguknak, ahol biztonságban érezhetik magukat. Kató Béla szerint azért kell hálát adni, hogy már az elődeink is így gondolkodtak, a következő nemzedéknek pedig az a feladata, hogy ezt a helyet ápolják, hogy mások is biztonságban érezhessék magukat.

 

Szegedi László, a Brassói Református Egyházmegye esperese a Jer 32:39 versével köszöntötte a gyülekezetet. Elmondta, hogy sokak számára Erdélyben kezdett el dobogni a szívük, majd Isten olyan utat mutatott, amely a szülőföldtől messze vezette őket. A bukaresti reformátusságnak itt is egy szívvel-lélekkel kell élnie az életét. Ha a szívünk dobogása egybeesik Isten szívének dobogásával, akkor Isten azt ígéri, hogy jól megy majd sorunk. Ez a templom Erdély szívéből kiszakított terület, amely új erőt ad, ahol fel lehet töltődni. Az esperes azt kívánta, hogy a csillag, amely a templom tetején van, mutasson utat minden bukarestinek.

 

Bíró Tivadar lelkipásztor a 133. Zsoltár első versével köszöntötte a gyülekezetet, hangsúlyozva, hogy csak ott lehet az Úr áldás, ahol egy szívvel-lélekkel tudnak egymással lenni. Abbéli vágyát fejezte ki, hogy minden bukaresti ember együtt cselekedjen Isten  dicsőségére. Örömének adott hangot amiatt is, hogy megtelt a templom, de figyelmeztette a gyülekezetet, hogy csak az együtt imádkozás és munkálkodás fogja megtartani a gyülekezetet. Bíró Tivadar szerint az Istentől kapott szeretetből adtak tovább azok, akik a templom megújulásához hozzájárultak. Az Erdélyi Református Egyházkerület vezetőségéhez fordulva azt kérte, hogy vigyék a jó hírt, hogy az erdélyi gyülekezetek szívével együtt dobog a bukarestiek szíve, és anyagi lehetőségeikhez mérten továbbra is támogatni fogják a szegényebb gyülekezeteket.

A templom felújításáról elmondta, hogy két és fél év alatt sikerült a templomot felújítani, egyben megköszönte azoknak gyülekezeti tagoknak a munkáját, akik mellette álltak, lelkileg, jó szóval, biztatásukkal segítették. Isten, amikor azt látja, hogy közös célért imádkoznak, áldását küldi. A lelkipásztor azt is elmondta, hogy a 200 éve épített templom ma már nem áll, de a régi templomból áthozták a padokat, valamint más elemeket is megtartottak és beépítették ebbe a templomba. Bár ezen a napon is az első bukaresti templom építésének 200-ik évfordulóját ünneplik, ősszel nagyobb szabású rendezvényt akarnak szervezni a másik bukaresti gyülekezettel közösen.

Zákonyi Botond, Magyarország bukaresti nagykövete köszöntőjében arról beszélt, hogy az elmúlt 200 évben nem volt könnyű Bukarestben magyar reformátusnak lenni. Ugyanakkor bizakodó, mert elég hosszú ideje stabilitás van, lehet tervezni, ebben az új helyzetben lehet az intézményeket fejleszteni. A nagykövet szerint az elmúlt fél évben pozitív folyamatoknak lehettek tanúi a bukaresti magyarok, fellendült a kulturális élet. Zákonyi Botond kiemelte azokat az eseményeket, amelyek a magyarság számára fontosak voltak. Szerinte ezek az események előre mutató jelek.

Ambrus Attila egyházmegyei főgondnok szerint az, hogy megteltek a padok emberekkel az egyházhoz való ragaszkodás biztos jele. Köszöntőjében kiemelte, hogy sokak szülei székelyföldiek, akik nagyon megfontoltak voltak, sosem tataroztak volna egy olyan épületet, amelynek ne lett volna funkcionalitása. Az, hogy a bukaresti templom megújult, arról tesztanúbizonyságot, hogy a gyülekezet hosszú távra tervez. A főgondnok egyben egy ajándékot is hozott a bukarestieknek, Regáti reformátusok címmel egy könyvet adtak ki, amely főleg a bukaresti, de más regáti gyülekezetek életéről szól.

Bányai László, a szőlőkerti gyülekezet nyugalmazott lelkipásztora köszöntőjéban hangsúlyozta, hogy a szeretet soha nem fogy el. Beszédében visszaemlékezett 30 éves szolgálatára, amely alatt sokat küzdöttek, hogy megmaradjon a gyülekezet.

Zsold Béla a Kálvineum lelkipásztora a rézkígyó példázatával emelte ki, hogy a gyülekezet minden tagjára szükség van, hogy Isten dicsősége nyilvánosságra jusson.

Dr. Lingvay József, a Kálvineum gondnoka elmondta, hogy 1968-ban találta meg azt a templomot, emlékezésében arról is beszélt, hogy abban az időben alig fértek be a templomba. Hangsúlyozta, hogy nem csak a lelkészektől kell elvárni, hogy gyűjtsék össze a juhaikat, ennek érdekében a gyülekezeti tagoknak is tenni kell.

Az ünnepi istentiszteleten Tar Mihály volt gondnok a gyülekezet történetét ismertette röviden, hangsúlyozva, hogy bár ma két református gyülekezet van, mégis a kettő élete szorosan összekapcsolódik. A mostani templomot 1939-en építette a gyülekezet, egy iskolát építettek át. A második bukaresti gyülekezet létrejötte a magyar diplomáciának volt köszönhető, ugyanis ők harcolták ki, hogy a mai Kálvineumot építsék fel állami pénzen 1972-ben.

A gyülekezet ünnepi műsora után Szántó Sándor, a Ramnicu Valcea-i gyülekezet lelkipásztora szólt a közösséghez, megköszönve nekik azt az anyagi támogatást, ami miatt már nem kell a holnap miatt aggódniuk. Szántó Sándor ugyanakkor nyilvánosan is jelölte Bíró Tivadar lelkipásztort a Czelder Márton díjra, mivel önzetlenül támogatta a szegényebb regáti gyülekezeteket.

Az ünnepi istentisztelet a templom kertjében szeretetvendégséggel ért véget.

Néhány óra múlva, délután 5 órától már a pitesti-i gyülekezet templomában állt meg isten színe előtt a közösség, ahol Kató Béla püspök a Lukács evangéliuma 15:1-10 és 19:1 versei alapján hidette az igét. Prédikációjában Ravasz Lászlót idézte: sorsunk az emlékezetünkbe van megírva.

„Ma a pitesti-i gyülekezet ennek a közösségnek a múltjára próbál emlékezni. Ünneplünk, hogy van hajlék a fejünk fölött, amelyről hisszük, hogy sokáig a birtokunkban marad. Amikor valaki Székelyföldről elment a Regátba, sokszor úgy beszéltek róla, mint aki elveszett. Az elveszett juhról és elveszett drachmáról szóló példázat kapcsán, tisztázni kell, hogy mit is jelent elveszni. Elveszhet az anyanyelv, elveszhetnek az ízek, a szokások. Azonban az veszett csak el, aki nincs a helyén. Ha valaki nincs a helyén, akkor zavart, kapkod, depressziós, hiszen nem találja a helyét azon a helyen, ahol él. Olyan, mint a fészkét vesztett fecske, ide-oda repked. A 20-ik és a 21-ik század emberében az a közös, hogy nem találja a helyét. Lehet, hogy Erdélyből úgy tűnhet, hogy ti elveszettek vagytok, nem vagytok a helyeteken, de Isten igéje nem ezt tanítja. Annak az embernek elveszett az élete, aki Istennel, az anyaszentegyházzal elveszíti a kapcsolatát. Ezek a szórványgyülekezetek azt mutatják, hogy lehet Istennel élni.” – mondta a püspök hangsúlyozva, hogy ha a gyülekezetben maradunk, akkor nem lehetünk elveszettek, közösséget kell formálnunk Istennek és emberrel, és az egyházunk évszázadok alatt kipróbált értékei alapján kell élnünk. 

A regáti missziót azzal a céllal alapították, hogy ne vesszünk el, legyen közösség. Csodálatos volt a hit, amely összehozta az elődöket, templomokat, parókiákat építettek. A próbák idején nem csak ezt a templomot, hanem a bukaresti vagy a brassói templomot, az a hatalom, amely Istent nem tisztelte, lerombolta. Isten eközben már tett a megmaradásunkért, hiszen eljött, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett.

 

„Hinni kell abban, hogy Jézus azokat keresi meg, akik úgy tűnnek, hogy önmagukban értéktelenek. Miután megtalálta, a legértékesebbé válik számára. Erdélyi magyar református egyházunk annak örül, hogy a kicsi drachma, a pitesti-i templom és gyülekezet visszakerült a helyére, a 750 gyülekezet között ékeskedik, pont olyan fontos, mint a nagyok. Amit nem látunk, az nem biztos, hogy elveszett. Isten ide vezérelt bennünket, Ő itt is meg akar tartani bennünket, azt is nyájának tekinti, aki eltűnt a szemünk elől.” – mondta igehirdetése végén Kató Béla. 

Szegedi László esperes a Jónás könyvéből olvasott fel egy igerészt, a 3:10 alapján arról beszélt, hogy bár Ninive városa messze volt Jeruzsálemtől, az ige mégis úgy említi, mint Isten városa, ahol voltak istenfélő emberek. Nagy városaink Erdélyben olyanok, mint Izraelnek Jeruzsálem, ez a város pedig olyan, mint Ninive, ez is Istennek a városa. Jónás üzenettel jön, hogy meg kell térni. Az ige tanulsága szerint mindenki komolyan vette a szót. Itt azt, hogy újból felépül a templom, sokan komolyan vették, és úgy gondolták, hogy sok ima kell, és 3 év után itt áll ez az imaház. Amikor Isten akar valamit, akkor nincs földi hatalom és erő, ami meggátolja. Isten megengesztelődött, megbánta, hogy azt gondolta Ninivéről, hogy el fogja pusztítani. Arra hívta fel a pitesti-i hívek figyelmét, hogy amikor kétségeskedtek, akkor Isten megmutatta, hogy hogyan bánik azokkal, akik hozzá fordulnak, Őt szeretik.

Bíró Tivadar lelkipásztor elmondta, hogy 1860-ban indult a regáti misszió. Czelder Márton munkájának mai napig érezhető a hatása. Amit valamikor elvettek, arról nem sokan hitték, hogy valami lesz belőle, hogy újból felépül a hajlék. Eddig a német evangélikus templomban, majd Magdi néni házában tartották az alkalmakat, és ott is élt a gyülekezet, élt, hiszen Isten szerető emberek voltak. A lelkipásztor szerint csoda, hogy sikerült az épületet megvásárolni, átalakítani, templom formájúvá alakítani. A pitesti-iek ugyanakkor kellő alázatról tettek tanúságot, amikor nem csak saját maguk céljaira használták fel a visszaszerzett javakat, hanem más lelkipásztorokat is segítettek a kárpótlásból származó vagyonból. Bukarest, Ploiesti, Pitesti történelmileg egy helyre tartozott, ezért is érzik, hogy egymás terhét hordozniuk kell, egymást támogatják. A kommunista hatalom által lebontott pitesti-i templomot 1862. december 25-én szentelték fel Czelder jelenlétében. A lelkipásztor elmondta, hogy Gál Károly volt az utolsó itt lakó lelkész, 1940-ben távozott a gyülekezetből. 75 esztendeje a pitesti-i gyülekezet a ploiesti-i gyülekezethez tartozott.

Ambrus Attila egyházmegyei főgondnok köszöntőjében elmondta, hogy amit ma lát, az lenyűgöző. A tatarozás ideje alatt többször találkozott elveszett emberekkel, akiknek az első reakciójuk az volt, hogy ez egy gyenge gyülekezet. Ő pedig többször kijavította őket, hogy nem gyenge, hanem kicsi, amely erős, mert ahhoz kell a legnagyobb erő, hogy önzetlenek legyünk. A gyülekezetnek elmondta, hogy a Regáti reformátusokról szóló könyvben van egy Czelder által elmondott prédikáció, amelyet egy vitairatból rekonstruáltak.

Nagy Endre a Galac-Braila-Konstancai gyülekezet lelkipásztora elmondta, hogy közös a múlt, hiszen Galacnak, Brailanak, Pitesti-nek és Ploiesti-nek számos esztendőn keresztül közös lelkipásztora volt. Elmondta, hogy az emlékezésben erő van, azt kívánta a gyülekezetnek, hogy legyen ez a hajlék a hitnek, a reménységnek és a szeretetnek az otthona.

Az ünnepség után szeretetvendégségre került sor, majd a gyülekezet a lelkipásztorokkal együtt közösen vacsorázott. 

Szöveg és fotó: Kiss Gábor